Füvek figyelnek
Inkább meghajoltak a füvek,
hagyták az időt elsuhanni,
még a fákba rakott gyűrűket,
úgy akart végleg elsuhanni.
A bokrokon az árnyék teste,
mezők virága elsötétül,
akár hajnal van, akár este,
ahogy nap mint nap elsötétül.
Csak pislákoló csillag alatt
figyelnek füvek ránk hajolva.
Éveink sorsa náluk maradt
füvekre, fákra, ránk hajolva.
Éltető fény
Zengőlegyek a méhek között –
levendulák illanó kékje
zenéjüket míg összemérte,
halvány illatuk szétgőzölög.
Szellőt kelt egy szelíd lepkeszárny –
rigó keresgél lóbogarat
hangtalanul a bokrok alatt
árnyékot vetve, amerre jár.
A tavasz elmúlt, készül a nyár –
sárga fénye törődik velem,
van éltető vizem, kenyerem,
de az ember mégis jobbra vár.
Fények futnak
Már sötét van a csillagközi térben,
párafelhőkkel búcsúzik az este.
Nincsen már lepke, madár sincsen ébren,
én vagyok csak itt szavakat keresve.
A régi fények, mint nyári hűvös álom
kísérete, zenébe vannak zárva,
most hintázgatnak foszló ökörnyálon,
meghozzák az őszt mindegyik naptárba.
Sem felhő, sem tér nem tart számon engem,
csak fények futnak végtelen utakon.
Magának való lehet itt az ember,
így a világot is alig untatom.
Fürge indák
Zengőlegyek a méhek között,
Levendulák halovány kékje
Zenéjüket míg összemérte,
Halk illatuk szerte gőzölög.
Szellőt ébreszt szelíd lepkeszárny,
Hangtalanul sombokrok alatt
Lóbogárért léprigó szaladt,
Mellette megy lassan lusta árny.
Csendes lett a cinegék odva,
A dalt most szóló szőlő adja
S karót érző indák oldala.
Fürgén nőve, felcsavarodva.
Még tőke zöldül, nyúlik fattya,
Tarka örömöt ősz hordana.
Pipacsok éjjel
Emlékké vált most az este,
csillag, se nap nem kereste;
lehullik a sötétséggel,
mint pipacsok szirma éjjel.
Aki látta sziromként még,
emlékemből arra hagynék;
nem vesznék el sötétséggel,
mint pipacsok szirma éjjel.
Magamnak is emlék vagyok,
nem is várok újabb napot,
lehullok a sötétséggel,
mint pipacsok szirma éjjel.
