Azt szokták mondani, hogy Bullás az op-art kortárs nagymestere, én azonban úgy érzem, hogy rendkívül leegyszerűsíti a művészetét, ha kizárólag e kategória felől próbáljuk értelmezni. Képei ugyanis sok másról is szólnak; olyan fontos festészeti kérdéseket feszegetnek, mint a térképzés, az anyagszerűség vagy a fény szerepe. Bullás nyughatatlan karaktere pedig biztosíték arra, hogy számtalan aspektusból válaszolja meg ezeket a kérdéseket.
Majd fél évszázados pályáját a folytonos megújulás, a kiapadhatatlan kísérletező kedv, a játékosság és a precizitás jellemzi, és bár a nyolcvanas években indult, festményeit nézve mindig megerősödőm abban a meggyőződésemben, hogy tekintetének frissessége a pályakezdő alkotókéval is versenyre kelhet. Szüntelenül a még nem bejárt csapásokat keresi; ideges lesz, ha az adott évben nem fedez fel valami újat, és ez a pezsgés hosszabb-rövidebb sorozatokban manifesztálódik, amelyeknek ugyan megvan a saját karakterisztikájuk és szabályrendszerük, mégis organikusan érnek össze és épülnek egymásba.
Bár már többször volt alkalmunk beszélgetni, talán még sosem kérdeztem arról, hogy ez a festészeti nyelv mikor váltott figurálisból absztraktba. „A nyolcvanas években úgy éreztük, hogy a konceptuális művészet és az avantgárd kimerült. Kezdett elegem lenni, és a Képzőn is voltak már néhányan, köztük Ádám Zoli, Mazzag István, akik hozzám hasonlóan újra festeni kezdtek. Aztán Hegyi Lórándot egyszer behozták a műtermünkbe, ő pedig azonnal beválogatott minket a Fészekben megrendezett Kép '84. Trans-avantgard, posztmodern című kiállításába, Vető Zuzuval kiegészülve így lettünk hivatalosan is az újfestészet harmadik generációja.”
Akkor még expresszív képekkel jelentkezett. „1986–87 környékén már számos kísérletem volt az absztrakt irányába, de még nem szakadtam el teljesen a figurálistól. Hatodéves voltam a Képzőn, be se jártam; csodás műtermem volt a Szabadság-hegy tetején, ahonnan beláttam az egész várost, ami folyamatos inspirációt jelentett a számomra.” A kilencvenes évektől már sokat utazott Görögországba, Törökországba, az ottani ornamentikák nagyon megtetszettek neki. „Baromira izgatott, hogyan tudom ötvözni a keleti ornamenseket a nyugati konstruktív festészettel; éreztem, hogy ez érdekes forrása lehet a festészetemnek.” Hozzáteszi, hogy utazásai során – régebben rendszeresen, de még ma is előfordul – naturalista akvarelleket készít a tájról a saját örömére. Megtudom tőle, hogy egyszer Meszótoposzon járva hogyan absztrahálta a szélben egymással hadakozó madarakat. „Képzeld, aztán ugyanezt a motívumot megláttam egy görög antikos üzletében egy tányéron. Döbbenetes volt, és ráébresztett arra, hogy mennyire meghatározza az alkotást az a hely, ahol épp vagyok.”
Aztán kezdett a festészete egyre inkább lecsupaszodni. „Az ornamentika erősen működött, de egyre inkább éreztem, hogy szeretném elhagyni a narratívát, és kizárólag a vizualitás nyelvén megszólalni. Magáról a festészetről szerettem volna beszélni, és úgy éreztem, hogy ehhez szükséges a hatásokat fokoznom, amikkel kibillenthetem a nézőt a statikus befogadói pozícióból.” A festészet klasszikus problémáival foglalkozik, a kompozíció és a tér, az anyagszerűség, a látás és az illúzió kapcsolatait vizsgálja, és mivel minden sorozata remekül játékba hozza a néző percepcióját, művészetét retinálisnak is tekinthetjük. „Nem véletlen, hogy Vasarely kinetikus művészetnek nevezte ezt az irányt, hiszen a szemünk vagy a retinánk megmozdítja ezeket a festményeket. Sokan épp e miatt a vibrálás miatt nem tudják sokáig nézni őket.”
Optikai hatásokat látunk megelevenedni rajtuk, amelyeket Bullás az évek során maga kísérletezett ki. Ettől válnak érzelmessé vagy líraivá, de a szerkezetek, a dimenziók és a struktúrák a konstruktivizmus felé is közelítik ezt a festészetet. Lenyűgöz az a sokféle minőség, amit Bullás a képein képes megjeleníteni, ezek ugyanis a kitakarás és az előtűnés, a térképzés, a puhaság és a konkrétság, a fény és az árnyék, a szabályosság és a szabálytalanság, statikusság és a dinamikusság, a pasztózus és a transzparens kettősségeit figyelembe véve is értelmezhetők. Mindig a néző fókusza dönti el, hogy mikor mely minőségek válnak hangsúlyossá.
Képeinek színei vibrálnak; kedveli az élénk, telített, erősen pigmentált, neonos árnyalatokat. „A színekkel is sokat kísérletezek, a kompozíciós ceruzarajzvázlatok mellett mindig színvázlatokat is készítek olajjal, amelyek gyakran már igen közel állnak ahhoz, hogy kész képek legyenek. Hiszem, hogy ki kell érlelni a megszülető kompozíciót, mire a nagy vászonhoz odakerülök. Ehhez pontosan tudnom kell, hogy milyen színeket használok, sőt magát a márkát is, hiszen az egyes brandek pigmentállománya olykor nagyon eltérő, ezért egészen más eredményeket lehet velük elérni.” Festészete mindig is színes volt; erről még akkor sem mondott le, amikor a trendek épp mást diktáltak. „Engem ez a vizuális nyelv érdekel. A divatok mindig jönnek-mennek, de én nem szeretnék felülni semmilyen trendre, mert tudom és látom, hogy bizonyos idő után lecsengenek, és a helyükre újak kerülnek.” Beszélünk arról, hogy most általában színesebb művek készülnek. „A világ lett ilyen. Egyre hangosabban kell üvölteni, hogy észrevegyenek. Régen sokan mondták, hogy lehetetlen színeket használok, de én mindig is büszkén vállaltam őket, és végül nekem lett igazam.”
Sorozatokban gondolkodik, az egyik képből nő ki a másik, ám abban a pillanatban, amikor az egyik irány rutinszerűvé válna, máris új indul el. Nagy szerepe van ebben a véletlennek is. Olykor egy hiba indít el valami egészen újat. „Oda-vissza játék ez; olykor a sokadik verziónál történik olyasmi, ami beindít bennem valamit.”
A Deák Erika Galériában látható kiállításának címe Nonserial, a művek egy részét Vera Molnár Mont Sainte-Victoire című sorozata ihlette. A két művész alkotói gyakorlata paralel: Vera Molnár és Bullás is elképesztő precizitással dolgozott-dolgozik, de mindketten engedték-engedik azt is, hogy a véletlen játékossá, virtuózzá tegye az alkotást. És mindkét életműben vannak komputergrafikák, Bullás még a kilencvenes években kísérletezett és többek között a linzi Ars Electronicán is díjat nyert ilyen művekkel.
Bár Bullás alapvetően sorozatokban gondolkodik, a Deák galériában „egydarabos” munkái láthatók. „Szerettem volna, ha sokféle elképzelés jelenik meg a falakon. Érdekelt, hogy ha a különböző időszakokból származó vázlatokat megfestem és egymás mellé teszem, vajon koherenssé válnak-e.”
Művészetét a blur vagy fókusztalanság is jól felismerhetővé teszi. Gerhard Richter elmosódott képei adták neki az inspirációt, de míg a német festő ecsettel érte el ezeket a hatásokat, Bullás nyomdai hengereket használ. „Már általános iskolásként jártam fotólaborba, így ezek eleve ismerősek voltak a számomra. A litográfiához használt puhább hengerek jelentettek áttörést, mert azokkal már lehetett »cuppantani« a festéket. Akkor jelentek meg ezek az izgalmas »tüskés« felületek a képeken.” És bár Hencze Tamás is gumihengerrel festett, ő nyomdafestéket használt, ami egészen másképp terül.
Szóba kerül, hogy Bullás munkamániás. Ha épp nem Pécsett tanít az egyetemen, akkor szinte mindig a műteremben van. „Az alkotás a létszükségletem,” mondja. Tíz évvel ezelőtt azonban úgy érezte, hogy kezd belesavanyodni a műtermi munkába, nem éri elég inger. Ezért kezdett tanítani. „Rengeteg mondanivaló halmozódott fel bennem, amit tovább akartam adni. Aztán szóltam több helyre, és végül Pécsett kötöttem ki, aminek nagyon örülök. Kifejezetten jól érzem magam ott.” Osztálya van, de színtant és festészettechnikát is tanít. Szigorú tanárnak mondja magát. Úgy gondolja, egy jó festőnek tudnia kell jól használni a technikákat. „A szakmai mosdatlanság nagyon bosszant,” árulja el.
Lenyűgöz, hogy a klasszikus képalkotási technikák révén mennyire széles spektrumot tudott bejárni az elmúlt évtizedekben, és odavagyok fiatalos, állandóan megújuló szakmai hozzáállásáért is.
Fotók: Hartyányi Norbert / Kultúra.hu
