„Büszke vagyok, hogy a fiam ékezettel írja a Mándokit”

Hajnalban a Balatonnál kezdte a napot. Múlt éjszaka még Németországban volt, előtte pedig New Yorkban és Madridban. Most nekünk ad interjút, de látom, hogy már mások is sorban állnak a kérdéseikkel. Harminc éve él így, hogyan bírja?

Általános válasz helyett inkább elmesélek egy történetet, amiből minden kiderül. Sanghajból érkeztem Münchenbe egy kora reggeli géppel. Az úton mellettem ült a Siemens vezérigazgatója, és arról mesélt, hogy hamarosan vissza kell repülnie Ázsiába. Erre mondtam, hogy nekem is. Megkérdeztem, hogy neki mikorra szól a visszaút, mire azt felelte, hogy nagyon rövid ideje, csupán három hete lesz otthon, utána újra indul. Visszakérdezett, és én csak annyit feleltem, hogy sajnos nekem is nagyon kevés időm lesz otthon, mert én már este indulok Sanghajba, és most egy televíziós interjú miatt repültem Németországba… De említhetném azokat a heteket is, amikor csupán három napra érkeztem Los Angelesbe, onnét pedig Londonba, majd Sanghajba mentem.

Ennyi helyen dolgozik egyszerre?

Amikor nagy a nyüzsgés, akkor Londonban, New Yorkban, Los Angelesben és Münchenben. Jelenleg ezekben a városokban vannak azok a stúdiók, ahol a dalaimat felveszem, de legtöbbször a németországi „munkahelyemen” vagyok: az áll a legközelebb a szívemhez, mivel egykor úgy alakítottam ki, hogy a gyerekeim is otthon érezzék magukat benne. Fontos volt, hogy velem legyenek, annak ellenére is, hogy folyton utazgattam. Nem olyan régen a fiam viccesen megjegyezte, hogy „apa, én már ötvenszer voltam veled Amerikában”.

Legközelebb Magyarországon fog játszani. Augusztus 19-én, a Szent István-napi ünnepi programsorozat részeként ad nagykoncertet a Mandoki Soulmates zenekarral.

Egészen különleges alkalom lesz, mint minden egyes itthoni koncert, mert olyan, mintha a családommal találkoznék. Ma a mindennapokban csak a gyerekeimmel beszélek magyarul, ezért amikor egy magyar fellépés után magyarul szólok a magyar közönséghez, az olyan, mintha a családomhoz szólnék. Mindig nagy megtiszteltetés a hazai közönség előtt játszani.Van erről is egy történetem.

Tavaly nyáron a bazilika előtt új dalokat játszottunk, és a próbát a pályatársak is hallották. Szóltak, hogy nem vagyok normális, miért csak új számokat tettem a koncertprogramba. De megnyugtattam őket, hogy ne aggódjanak, nem lesz semmi gond. És különben is, mi nem retró zenekar vagyunk, amely régi slágereket játszik, hanem igyekszünk megújulni. Aztán elkezdődött a koncert, és a közönség az első tizenöt perc után egyértelműen jelezte, hogy szeretik az új dalokat.

Utána odajött hozzám egy újságíró is, és megjegyezte, hogy nagyon megizzadtam, mert sokat törölgettem az arcomat. Pedig valójában a könnyeimet töröltem le. Meghatódtam, hogy a hazai közönség milyen nagy szeretettel és milyen őszinte, nyitott szívvel fogadta a zenénket. Úgy érzem, itt az ideje, hogy ezt megháláljuk, legyen szó a Szent István-napi eseményről vagy A Mandoki Soulmates: 30 év a színpadon és 40 év a stúdióban című dokumentumfilm világpremierjéről, amit július 28-án Magyarországon mutattunk be.

Hogyan szeretné meghálálni?

Az új zenék új impulzusaival. Eddig a közönség hordozott minket a tenyerén, hiszen minden koncertre óriási tömegek jöttek, és az emberek együtt örültek velünk. Most, ezekben a vészterhes időkben mi vállalunk felelősséget értük. Így ma a legfőbb célom az, hogy a jelen minden nehézsége ellenére adjak valami pluszt, szépet és jót a zenekarommal. Többek között ezt szolgálja a film is, ami még motivációt is jelenthet, hiszen arra is választ ad, hogyan működhet együtt egy banda, a zenekarvezetők zenekara harminc évig úgy, hogy közben senki sem válik ki belőle.

Jól tudom, hogy alapos okkal kérte az interjút a Duna-partra? Miért éppen itt találkoztunk?

Méghozzá nem messze attól a helytől, ahol megalakult az együttes. Most is ennek a közelében ülünk, szinte egy dobásra az origótól: a Bem rakparttól. Annak idején ott gyülekeztek a fiatalok, a magam 18 évével én voltam köztük a kissrác, mégis együtt zenéltem velük. Amikor a Bem klub színpadán álltunk, és koncerteztünk a társainknak, úgy éreztem, hogy végre teszek valamit a világért és az emberekér. Mert a szabadság mellett álltam.

Nem akartam én megtörni a kommunizmust: egyszerűen utazni, szabad sajtót olvasni és fesztiválozni akartam. Ekkor született meg bennem az ötlet, hogy jó lenne ötvözni az angolszász zenei világot az amerikai jazz-rockkal, de már csak a menekülttáborban osztottam meg másokkal is. A zenei pályám aztán 1975-ben indult el. Hát ezért választottam a Bem rakpart melletti kávézót, ahol most beszélgetünk. Ez az én régi helyem.

Innét nézve igazán hosszúnak tűnik az út: a Bem rakparttól egészen Angela Merkel irodájáig, a Disney vezetőségéig, a Volkswagen, az Audi és a Porsche székházáig vezetett.

Köszönöm! Ezek nem voltak előre meghatározott állomások. Inkább arról van szó, hogy a hátterem elvesztése után a jövőmet kerestem, és művészeti szabadságot kellett teremtenem a magam számára. Végig a forma és a tartalom egységére törekedtem, így léptem egyik lépcsőfokról a másikra, egészen addig, hogy amikor ma valaki beül egy Volkswagenbe, és megnyomja az indítógombot, akkor Mandoki-zenét hall. Ez hatalmas megtiszteltetés, hiszen így is tudok kommunikálni a közönséggel. Akárcsak egy Champions League-döntőn, amikor a Wembley stadionban meghallottuk a fiammal, hogy az én zeném szól. De említhetném az olimpiai megnyitókat is vagy a Disney-produkciókat. Angela Merkel felkérése pedig szinten nagy megtiszteltetés volt: az első kampánya óta minden alkalommal én készítettem a részére a kampányzenét. Ebből a munkából megtanultam, hogy zenészként milyen fontos a politikához való viszonyulásom, és művészként mit kell tennem és mit tehetek a politika vonatkozásában.

A sikereit disszidálás után érte el. A szülei megérték-e, hogy László fiukból híresség lett?

Édesapám 16 éves koromban halt meg, ő sajnos nem láthatta az eredményeimet, ugyanakkor neki köszönhetem az életutamat, mert a halálos ágyán azt mondta nekem: „Fiam, ígérd meg nekem, hogy az unokáim sosem fognak cenzúrázott dolgokat olvasni. Te csak menj, és tedd a dolgod!”

Életem egyik fájó hiánya, hogy ő sosem láthatott engem koncertezni, édesanyám pedig nem érthette, amit lát. Őt szerencsére az évek múlásával kiengedték hozzám Németországba, és elvittem a koncertekre, a backstage-be, megmutattam neki mindent. De az volt az érzésem, hogy nem pontosan tudja, mit lát, mert a vasfüggöny másik oldaláról nehezen lehetett felfogni. Bár gyűjtötte a rólam szóló újságcikkeket, nem értette a rólam írt kritikákat, nekem pedig nehezemre esett, hogy magamat dicsérjem neki. Ezért vittem magammal a legtöbb helyre a gyerekeimet már a mózeskosárban is: Kínába, Amerikába, Angliába, ahogy az interjú elején is mondtam. És ma nagyon büszke vagyok, hogy a fiam ékezettel írja a Mándokit.

Vermes Nikolett

Fotók forrása: Red-Rock Production