A KOGART meg is próbálkozott ezzel ? kíváncsi vagyok, hogyan talál rá erre a magyarázatra az utcáról beesett látogató ?, de nem elég meggyőzően. Adott egy egykori, amerikai magyar nagykövet, civilben rockrajongó, sőt rockzenész. Adott az Amerikában múzeumi élménnyé szelídült rockkorszak, néhány állami és magángyűjteményben felhalmozott kincsek, megfirkált gitárok, koncertbelépők, autogramok, legendás zenészek fellépő ruhái. Előbbi sejti, hogy az utóbbiakban látott relikviák Magyarországon is nagy sikerre számíthatnak, összehoz hát egy szép, kerek kiállítást két ottani komoly magángyűjtő, a Denver Art Museum és a clevelandi Rock and Roll Hall of Fame anyagából.
De vajon miért egy olyan helyen, ahol Gulácsy, Szalay Lajos, Egry József mámorához szokott a közönség? Mit kezdjünk a valóban művészi értéket képviselő plakátokkal, ha hiányzik körülöttük az a bizonyos levegő, ami nélkül a rock nem létezik, nem érthető és nem szerethető? Elég indok-e a helyszínválasztásra a rockplakátok mint grafikai alkotások művészi értéke? És ha igen, akkor mit keres mellettük üvegtárlóban Jimi Hendrix lila bársonyzakója, Lennon egymondatnyi plakátja és Janis Joplin hitvallása a gyorsan élhető, szenvedélyes életről?
Az itt látható plakátok ? amelyek az amerikai művészet egyik első önálló, nem Európából importált irányzatát képviselik ? valóban izgalmas grafikai úton járnak, erős, karakteres látványvilágot képviselnek. Victor Moscoso, Wes Wilson, Stanley Mouse, Alton Kelley vagy Victor Skrebnewski pink-kék, lila, zöld kompozíciói a leghatásosabb eszközökkel ragadták meg a pszichedelikusnak nevezett korszak lényegét. Az elmosódó vagy továbbhullámzó kontúrok, a negatívba vitt fotók, a síkszerű ábrázolás mellett az európai hagyomány legjavából merítettek: lépten-nyomon Aubrey Beardsley erotikus-gúnyos tusrajzaira, Alphonse Mucha és Gustav Klimt lebegő nőalakjaira ismerünk rá. A szecessziós grafika ugyanúgy a rock eszközkészletének része lett, mint az egyiptomi ábrázolások, az amerikai préri világa, az indián mitológia, a vándorcirkusz, a western, az indiai mandalák vagy a fantasztikus képregény stíluselemei. San Francisco fehér zenéje, a klubok, egyetemi pincék, majd az 1967-től kibontakozó szabadtéri zenei fesztiválok képi világa rendkívül sokféle forrásból merített és mégis képes volt egységes, karakterisztikus és legfőképpen eladható stílust teremteni azokból, olyasmit, ami együtt lélegzik a korszakkal, a zenével, Allen Ginsberg, Timothy Leary irodalmával. Az összművészet kivételes pillanata ez, ami kétségkívül Amerikában jött létre, egy jól körülhatárolható periódus és mozgalom sodrában.
Most már csak az a kérdés, hogy mit kezdjünk mi itt és most ezzel az egésszel. A kurátorok szerint a bemutatott anyag felébreszti a korabeli élményeket. A féltve őrzött lemezek, fényképek, pad alatt csereberélt rockmagazinok most itt vannak, szabadon és eredetiben, és visszahoznak egy rég elfeledett életérzést. Én azonban nem ezt láttam, hanem kétemeletnyi fehér, neutrális térben képkeretek közé tett plakátokat, üvegtárlókba rendezett relikviákat, néhány (sajnos nagyon kevés) fotót és néhány, nyugodtan fétisnek mondható tárgyat. Ez a tér nemhogy nem adott otthont az anyagnak, de közömbös, sőt közönyös maradt iránta. A korrekt, pedáns elrendezés megöli a hangulatot, amit ezek a tárgyak még mindig magukban hordoznak; az emlékekből dokumentum lett, az őrjöngésből adatolás (és tényleg, minden fölemlítődik, Vietnam, a Beatles, a Hair), és a néző nem érti, hogy legalább az időben párhuzamos itthoni zenekarok hasonló tárgyai, vagy akár a hozzánk később érkező hazai rock relikviái miért nincsenek itt. Nem érti, hogy a tárgyak mellett miért nem kap lelki-hangulati fogódzót, vagy bármit, amitől egy kicsit a magáénak, vagy legalább élete egy részének érezhetné. És szeretettel gondol a málladozó Metró Klubra, ahol szívvel és lélekkel tudná befogadni ugyanezt.
