Hogyan született a mozi neve? Honnét jön? A cirkóniumból, ami egy átmenetifém, vagy a cirkofűtésből? Mi az üzenete? Milyen szempontból hasonlít a mozi például egy gejzírhez?
Balassa Péter: Annak idején a Lőrinc pap téri korábbi pincekocsma, az Egocentrum helyén kezdtünk működni, és amikor a tulajdonos először levitt oda, megemlítette, hogy rossz a cirkogejzír. Amiről nem tudtam, hogy micsoda, de megjegyeztem, és később jó ötletnek tűnt, hogy ez legyen a nevünk.
Garancsi Ágnes: A cirkokazán fűtővizet, mi pedig filmeket cirkuláltatunk, mert azt szeretnénk, hogy minél több ember gyűljön össze, találkozzon, váljon filmbaráttá. Gyakran kell tárgyalnom fűtésszerelőkkel, és az ő szótáruknak fontos, gyakran használt szava a cirkogejzír, míg az átlagember számára furcsa, sőt egzotikus hangzása lehet.
A múltkori jubileumi ünnepségen kiderült, hogy a mai napig őrzik a családiasságukat, a vállalkozás civil és szerelemjellegét, de olyasmit is érzékeltem, hogy mintha úgy igazán nem akarnák magukat ünnepeltetni. Mi az oka ennek?
Ágnes: A sajtótájékoztatót a jubileumi filmes eseménysorozatunk gondolatébresztőjének szántuk csupán, és nem akartunk az újságírók számára már unalomig ismert sztorikat újra elmondani. Mindig szívesebben helyezzük a hangsúlyt a filmekre, az alkotókra és a közönségre. Fontos eleme a létezésünknek, hogy sok ember mindmáig ott van a mozi körül, akik már az indulásnál is ott voltak, és hogy a munkatársaink mind tíz években mérhető időket dolgoztak-dolgoznak itt. Ez állandóságot jelent. A vezetői stáb mindig csak lassan alakult át, mivel ezek a hosszú időtartamok egymásba csúsznak, és így változatlan maradt a szellemi hátterünk. Komolyabb irányváltásaink nem voltak. Közben azonban a háttérben szintet kellett lépnünk, magasabb szervezettségre, a kihívásokhoz való alkalmazkodásra volt szükség. De úgy, hogy ez a külsőségekben ne jelentsen drámai változást: hogy a közönség ugyanazt kapja.
A művészmozis piac nagyon átalakult, de a mérete nem indokolta, hogy nagyot nőjünk. Sok látogatónk van ugyan, de mégis véges számról beszélünk.
Nagy mérföldkő volt számunkra a technikai formátum kicserélődése. A harmincöt milliméteres filmről húsz év után egyik pillanatról a másikra át kellett állnunk a digitális technikára, ami igen költséges, de a fennmaradáshoz elengedhetetlen lépés volt, és azóta is jelentős terheket jelent. Mert míg a vetítőgépeket kis túlzással WD-40 szprével és csavarhúzóval karban lehetett tartani, ha ma elromlik valamilyen alkatrész, az könnyen jelenthet több millió forintos költséget.
Péter: Abban, hogy a régi arcunkat megőriztük, központi szerepük van azoknak a munkatársainknak, akik naponta találkoznak a nézőkkel. Nagyon fontos, hogy akik nálunk dolgoznak, kedvesek, szívesen beszélgetnek velük, mert érdeklik őket az emberek, és még a filmekhez is értenek.
Melyek voltak a legfőbb nehézségek, amelyekkel az elmúlt évtizedekben szembesültek, és hogyan jutottak rajtuk túl? Mondok néhány tippet: a Covid, az áram- és fűtési költségek megugrása, az otthoni filmnézés divattá válása, a mozikultúra átalakulása vagy a régi mozik afféle rezervátummá válása, amelyekben egyesek szerint már csak kihalófélben levő kultúrbölények legelésznek. Voltak-e olyan időszakok, amelyek során elkeseredtek, úgy érezték, hogy túl nagyot vállaltak-kockáztattak, és arra gondoltak, hogy talán túl idealisták voltak? Mi teszi önöket bizakodóvá a Cirko és általában a mozi jövőjére vonatkozóan?
Péter: Minden túlzás nélkül permanens válságként tekintünk vissza az elmúlt harminc év egészére. Válságról válságra zajlott az életünk. A válság az alapműködésünkhöz tartozik, mert a kulturális szféra ilyen: nem lesz belőle Rolex óra. A streaming győztesként jött ki a mozival való összecsapásból, világszerte sok százmillióan váltak előfizetőkké. De az is nyilvánvalóvá vált, hogy a Cirkóhoz hasonló butikmozikra jócskán van igény. Ha minőséget, az A kategóriás fesztiválok filmtermését akarod látni, akkor nálunk a helyed.
Ettől persze a plázamoziknak is megvan a létjogosultságuk, de az egészen más műfaj. A Covid valóban nagy ütés volt, és számunkra ráadásul három évig, 2023 őszéig tartott. 2020 márciusában nagyon megijedtünk, és egyáltalán nem tudtuk, mikorra áll majd vissza a világ a rendes kerékvágásba. De azt sejtettük, hogy ha egyszer visszaáll, az emberek nagyon el akarnak menni otthonról és társaságra vágynak majd. Megható volt, hogy a tomboló járvány idején egyetlen Facebook-posztunk hatására majdnem ötszáz éves bérletet vettek a nézőink kizárólag azért, hogy a túlélésünkhöz hozzájáruljanak. Mi pedig megígértük nekik, hogy később majd beszámítjuk a befizetésüket. Ez az eset bizonyította számunkra, hogy a Cirko-Gejzírt sokan mennyire szeretik.
Ágnes: És általában is igaz, hogy bennünket mindig a közönség szokott a válságainkon átlendíteni. Mert az elkötelezettségük mindig erősebb, mint az infláció, amely időről időre áremelésre kényszerít bennünket.
Mi mindent ünnepelnek most, még ha szemérmesen is? Milyen eredményeikre a legbüszkébbek, miért a leghálásabbak? Milyen téren kellett rugalmasnak lenniük, és milyen elképzeléseikhez, eszményeikhez ragaszkodtak körömszakadtáig?
Péter: Azon kevés kulturális alapítványhoz tartozunk, amelyeknek sikerült megmaradniuk, amihez egyszerre volt szükség kitartásra és szerencsére. Hál’ istennek mindig akadt valami – például pályázati lehetőségek –, ami segített a nehéz időket átvészelni. De amúgy organikusnak látom a fejlődésünket, a fokozatos megerősödésünket, beleértve a Cirko-Gejzír brandét is.
Ágnes: Soha senkinek nem engedtük át a filmek válogatásának, a műsor összeállításának jogát, ennek jelentősége van. Nagy hangsúlyt helyezünk a közönség véleményének monitorozására kérdőívekkel, kutatásokkal. És van a működésünknek missziós eleme is: hogy olyan filmeket is játsszunk, amelyeket – mint például a nemrég műsorra tűzött, 1975-ös Jeanne Dielman, 1080 Brüsszel, Kereskedő utca 23.-at – az egyetemes kultúrában jelentős szerepet játszó voltuk miatt akarunk bemutatni. Akkor is, ha korábban elsikkadtak, nem kapták meg a nekik kijáró figyelmet, esetleg szinte nyomtalanul eltűntek.
Kik a nézőik, és kik közülük a leghűségesebbek, leglelkesebbek? Milyenek az úgymond tipikus Cirko-látogatók? Kik azok, akiknek önök szerint cirkósnak kellene lenniük, és mégsem azok?
Péter: Van belső körünk, kemény magunk, de „cirkós típusú” néző nem létezik. Sokfélék a nézőink, harminctól százévesek, és az átlagos látogatónk évente kétszer keresi fel a mozit, vagyis nem „törzsvendég”. Ez jó, mert azt jelzi, hogy nem mindig ugyanazt a pár ezer embert érjük el, hanem szélesebb közönséget. Ősszel újabb kutatást tervezünk a nézőink jobb megismerése érdekében.
Ágnes: Néha arra gondolok, hogy jó lenne a szórólapjainkat magamnál tartva közlekednem a városban, mert akkor időnként a kezébe nyomhatnék egyet-egyet valakinek. Meg vagyok győződve ugyanis arról, hogy sokan azért nem jönnek hozzánk, mert nem tudnak a létezésünkről. Jó lenne, ha még több emberhez juthatnánk el.
Hogyan alakította a budapesti mozivilágot és úgy általában a magyar kulturális szférát, hogy a Cirko-Gejzír brand ilyen szépen kinőtte magát?
Ágnes: A hatásunk szerintem nem annyira releváns, mint lehetne. Az áttételes hatás viszont jelentős, aminek az a háttere, hogy 2010-től forgalmazó céget is működtetünk, amely más mozikba, vidékre is eljuttatja a Cirko-filmeket. Ez nagyon kellett ahhoz, hogy a hatókörünk ne csak a budapesti belvárosra terjedjen ki. Időről időre bennünket szerető híres embereket is megkérünk, hogy népszerűsítsenek, mert az ő szavuk széles közönséghez jut el.
A filmválogatás során milyen szempontokat érvényesítenek? Milyen viták fordulnak elő ez ügyben? Tévedtek-e már nagyon nagyot? Döntöttek-e a harminc év alatt olyan filmek mellett, amiket viszonylag gyorsan le kellett venniük a műsorról? Milyen tisztulási-érlelődési folyamat során alakult ki a „cirkós stílus”, és megnevezhetők-e ennek a legfőbb ismérvei?
Péter: Cirkós stílus? Van olyan? Régebben sokkal nehezebb, experimentális filmeket is be lehetett mutatni, míg ma már nincs rájuk kereslet. Voltak tévedéseink, melléfogásaink, de csak néhány az évtizedek során. Az európai szerzői filmeket, a legjelentősebb fesztiválok termését helyezzük előtérbe, és vásárokra is eljárunk.
Ágnes: Minőségcentrikusak vagyunk, és az értékrendszerünk megnyilvánul a filmválasztásunkban. De biztosra egyetlen filmmel sem mehetünk soha. Az, hogy egy film minőséget képvisel, még nem garantálja, hogy közönségsiker is lesz. A piac és a közönség a legalaposabb előkészítő munka ellenére is újra meg újra meg tud bennünket lepni. Nemegyszer megtörtént már, hogy egy filmet bombabiztos választásnak hittünk, és nem vált be a számításunk. Máskor pedig éppen az ellenkezője történik. A fesztiválokon viszont a hangulatból mindig sejteni lehet, hogy egy film sikeres lesz; akkor is, ha díjat nem kap. Ilyen volt például a 2016-os Toni Erdmann, amelynél sok szakmailag jegyzettebb alkotást ünnepeltek abban az évben, a mozikban mégis az tarolt.
Mostanában Móriczról olvasok, és a monográfusa elég élesen felveti az anyagiak kérdését, egészen addig menően, hogy bizonyos művei talán meg sem születtek volna, ha nem lát bennük anyagi fantáziát, és hogy élete utolsó éveiben milyen pénzügyi nehézségekkel küszködött, az egzisztenciáját milyen súlyosan érintette, hogy hány könyvet és mennyiért tud eladni, milyen kiadót talál, időben befizeti-e a nyomdaszámlát és hasonlók. Önök is érezhetik időnként úgy, hogy gúzsba kötve táncolnak, és alaposan át kell gondolniuk, hogyan viszonyul egymáshoz a „tiszta művészet” és a „piszkos anyagiak”. Mi a titka az ügyes egyensúlyozásnak, a rentábilis működés és a szakmai igényesség összehangolásának?
Ágnes: Péter ezt az előbb már elég jól összefoglalta: a kvázi forráshiányos állapot ennek a piacnak fontos ismérve. Ez fájó adottság. Jó lenne stabilabban, nyugodtabban dolgozni, sokat segítene a kiszámíthatóbb kultúrafinanszírozás, és az is, ha úgy érezhetnénk, hogy a képviselői értékelik az erőfeszítéseinket. A közönség vásárlóereje csekély a problémák kezeléséhez. A jegyárainknak bizonyos rendszerességgel emelkedniük kell, de így sem extrémek. Szerencsére soha nem történt még olyan, hogy a költségeink a működésünket veszélyeztető mértékben emelkedtek volna, de azért nem mindig könnyű.
Péter: Harminc éve működünk, ez magáért beszél. Mindig megoldottuk valahogyan.
Ágnes: Kár, hogy sokszor csak nagy nehézségek árán megy, mert, bár furcsa kimondani, nem valami megfoghatatlanul elvont dologgal foglalkozunk, hanem a kortárs kultúra csúcstermékeivel. De éppen ezért létezünk.
Fotók: Hartyányi Norbert / Kultúra.hu
