Az Adam Driver által idealista szenvedéllyel alakított Cesar Catilina egy látnoki zseni, aki meg akarja menteni New York, azaz Új Róma városát egy utópisztikus jövő felépítésével, közben pedig elmozdítaná a helyéről az uralkodó elit osztályt is. Cesar nemes és egomán küldetése sok tekintetben tűpontosan tükrözi Francis Ford Coppola makacs eltökéltségét, hogy bármi áron elkészítse a Megalopoliszt. A bő kétórás végeredmény pedig allegóriája lehet annak az álomnak, amelyben egy szerzői filmes kompromisszumok nélkül készíthet monumentális eposzt egy olyan Hollywoodban, amely marginalizálja a művészetet, és pusztán a profitra összpontosít.
Megfoghatatlan álomprojekt
A Megalopolisz ötletének első szikrái több mint négy évtizede, a nyolcvanas évek elején villantak fel Coppola fejében, aki azóta is folyamatosan fejlesztette a koncepcióját. Pletykák szerint már 1989-ben volt egy próbaforgatás a római Cinecittà stúdióban, és noha film ekkor még nem lett belőle, a rendező közben elkészítette többek közt A keresztapa-trilógia befejező részét, a Drakulát és Az esőcsinálót is. 2001-ben aztán újra elővette a tervet, és felolvasásokat tartott a forgatókönyvvázlatokból olyan színészekkel, mint Paul Newman, Robert De Niro, Al Pacino, Leonardo DiCaprio, Uma Thurman és a néhai James Gandolfini. Ebben az évben állítólag harmincórányi felvételt forgatott le Manhattanben Ron Fricke operatőrrel, és éppen a városban dolgoztak, amikor bekövetkeztek a szeptember 11-i terrortámadások, a történtek pedig újra megakasztották a munkát.
Coppola végül évtizedekkel később önmaga finanszírozta meg ezt a nem kis költségvetésű utópiát: összesen 120 millió dollárt rakott bele, részint borbirodalma egy nagy darabjának eladásából. A legelső, márciusi Los Angeles-i vetítés után pedig széles körben elkezdtek terjedni a jelentések arról, hogy a Megalopolisz olyan őrült cucc lett, hogy a nagy stúdiók és streamingplatformok sem mertek beszállni, így a film csak jóval a cannes-i premierje után talált végül forgalmazót.
Az olyan klasszikusok rendezőjeként, mint a Keresztapa-filmek vagy az Apokalipszis most, Coppolát nagy becsben tartja a szakma és a közönség, ezen pedig mit sem változtattak a mester kisebb-nagyobb bukásai. Új-Hollywood egyik felépítőjeként, aki nem mellesleg George Lucas karrierjéért is felelős, Coppolát egyetemes tisztelet és szeretet övezi – ám a szeretet és a nosztalgia vajmi keveset nyom latba a kereskedelmi egyenletben.
Mert hát milyen közönséget érdekelhet egy olyan film, amely részben politikai dráma, de művészi sci-fi, romantikus és csavaros vígjáték is, az irodalomra, filozófiára, történelemre és vallásra való magasztos utalásokkal fűszerezve? Gigantikus ostobaság vagy merész kísérlet, hogy megkíséreljük megragadni kaotikus valóságunkat, ráhúzzunk egy modern tógát, és arra tegyünk próbát, hogy mindezt nagyvásznon, grandiózus módon mutassuk be? Az igazság az, hogy mindkét válasz helyes.
Róma bukása
A történet magja a Római Birodalom lábjegyzete Lucius Sergius Catilináról, egy konzulátusra törekvő arisztokratáról, aki megpróbálta megdönteni a köztársaságot azzal a tervvel, hogy elűzi a felsőbb osztályt és felszabadítja a pórnépet az adósságok alól. Az ókori utalások gond nélkül átültethetőek a modern New Yorkra (új nevén Új Rómára): rengeteg hivatkozást találunk az építészetben, szobrokban és emlékműveken, valamint épületek feliratain. A tógák találkoznak az 1920-as évek gengszteröltönyeivel és az art deco építészettel, a New York-i utcák pedig a sci-fivel.
Milena Canonero jelmezei a kortárs hangulatot a görög-római drapériákkal ötvözik, ám a dekadens jövő elképzelése, amely a gazdagok és kiváltságosok játszótere, meglehetősen elavultnak tűnik. Jó ötlet volt a Madison Square Gardent egyfajta Colosseummá alakítani gladiátorversenyekkel és akrobatákkal, és az olyan ismerős helyszínek, mint a Grand Central Station, a városháza és a Central Park szerepeltetése ellensúlyozza a túltolt, olykor kissé művi CGI-t.
Mihai Mălaimare Jr. operatőr, valamint a produkciós tervezők, Bradley Rubin és Beth Mickle a képzőművészetből és a fotótörténelemből merítettek ihletet: például Escher-grafikákból és Méliès kockáiból, ettől függetlenül
Coppola forgatókönyve Catilinát átkeresztelte Cesarnak, hogy egy ismertebb történelmi államférfit idézzen meg, ennek a Cesarnak az irodái pedig a Chrysler Building tornyában találhatóak. A film első jelenetében egy külső párkányon áll, és amikor zuhanni készül, megállítja az időt. Ez a homályos utalás a Mátrixra és Cesar kiválasztott mivoltára noha látványos képsorokat eredményez, végül nem lesz sok hatással az aktuális cselekményre.
Ami fontosabb, az Cesar találmánya, a Megalon nevű új sejtszintű építőanyag, amely környezetbarát és határtalan, és amellyel újjá akarja építeni és vissza akarja adni az embereknek a várost. Az építész tervét azonban élesen kritizálja az újonnan megválasztott konzervatív polgármester, Franklyn Cicero (Giancarlo Esposito), aki az előző adminisztrációtól örökölt fiskális katasztrófát úgy szeretné megoldani, hogy kaszinókomplexumot épít a város bevételeinek növelése érdekében. Frank és gazdag cimborái, mint például Nush (Dustin Hoffman) ragaszkodnak a beton és acél „biztonságos” lehetőségéhez, az új polgármester ráadásul Cesar álmait és ébrenlétét egyaránt kísérő felesége (Haley Sims) gyilkossági nyomozásának felelőse, ami tovább élezi kettejük konfliktusát.
Cesar titkos kapcsolatot folytat a beszédes nevű Wow Platinum (Aubrey Plaza) tévés riporterrel, aki pénzre és hatalomra vágyik, ezért feleségül megy New York leggazdagabb emberéhez, Hamilton Crassus III-hoz (Jon Voight), aki történetesen Cesar nagybátyja is. Mindeközben a polgármester független gondolkodású lánya, Julia (Nathalie Emmanuel) elkezd vonzódni Cesar idealizmusa iránt: apja akaratával dacolva jelentkezik az építész segédjének, akivel hamarosan egymásba szeretnek. Szerepet kap még ebben a nagy katyvaszban Cesar unokatestvére, a narcisztikus és kissé kretén Clodio (Shia LaBeouf), akinek politikai ambíciói súlyos fenyegetést jelentenek Cesarra és a polgármesterre nézve egyaránt.
Mindez összefügg narratívaként? A legkevésbé sem. A történet Coppola válasza napjaink fájdalmasan polarizált politikai klímájára.
A káosz kapitánya
Ez az idézet lényegében leírja Francis Ford Coppola munkásságát, aki hat évtizedes karrierje során egyszerre volt indikátora és ura ennek a bizonytalanba való ugrásnak és az azt követő káosznak. A leérkezésből mesterművek és bukások egyaránt születtek, hol megdicsőült, hol pedig elvesztette a teljes vagyonát, ám Coppola hozzászokott a kritikusok megvetéséhez és ahhoz is, hogy kortársai csak évekkel később ismerik el látnoki képességeit. Egy igazi géniusz, akinek ráadásul fotografikus memóriája van, aminek köszönhetően szinte szó szerint idéz évtizedes olvasmányokat, és emlékszik minden egyes filmre, amelyet valaha megnézett.
Ebben a videóban például Párizs egyik utolsó és legendás tékájába látogatott el, és beszél a formátumokról (VHS, DVD, streaming), a díjak feleslegességéről, az általa csodált rendezőkről, persze saját sztorikkal kiszínezve és kedvenc filmjeit ajánlva. Azt is megtudjuk, hogyan lepte meg barátját, Martin Scorsesét Adam Driver a Némaság forgatásán – Coppola érdeklődését is felkeltve.
A Megalopolisz forgatási munkálatai 2022-ben, a Covid-lezárások után kezdődtek, Coppola pedig állítólag olyan kísérleti stílust alkalmazott, amely megengedte az improvizációt: színészei jeleneteket írhattak, és ő maga is spontán változtatásokat eszközölt a forgatókönyvön. Sokan éppen ezért meglehetősen kaotikusként jellemezték a munkát, amely noha nem ért fel az Apokalipszis most hírhedt forgatási botrányaival, újfent rámutatott, hogy a rendező gyakran a végsőkig elmegy a művészetért és mindent kockára tesz.
Voltak jelentések nem megfelelő viselkedésről a helyszínen (és egy későbbi perről), valamint olyan színészek alkalmazásáról, mint a szexuális erőszakkal megvádolt és azóta alig foglalkoztatott Shia LaBeouf, vagy a Trumpot nyíltan támogató Jon Voight, akiket a cancel culture megpróbált eltörölni. A filmet pedig valódi újságíróknak tulajdonított, ám mint később kiderült, hogy hamis, mesterséges intelligencia által generált kritikai idézetekkel reklámozták, és terjedtek hírek nehezen magyarázható szakmai döntésekről, valamint következetlen kirúgásokról is.
Coppola viszont fittyet hány a hollywoodi szabályokra, éppen ezért egy kicsit sem csüggedt el a Megalopolisz vegyes fogadtatásán. A botrányok és a negatív kritikák dacára ugyanis, amelyek az Apokalipszis mostot is körbelengték, a háborús rémálom 1979-ben elnyerte Cannes-ban az Arany Pálmát, évtizedekkel később pedig filmtörténeti klasszikusnak kiáltották ki.
Tét nélkül
A Megalopoliszban cikázó gondolatok felületes intellektussal hangoznak el, hiányzik belőlük a mélység és árnyaltság. Francis Ford Coppola megváltoztatta az általunk ismert mozit, ám ezúttal sikerül egészen fapados teljesítményeket kicsikarnia tehetséges színészeiből. Drivert elnyomja a szerep szenvedő messiás volta, Nathalie Emmanuel motivációi minimálisan sincsenek kibontva. Giancarlo Esposito legalább megpróbálja jól érezni magát, Aubrey Plaza viszont már kapzsi újságíró karakterének karikatúrájába zuhan, ahogy LaBeouf Clodiója is, Jon Voight pedig egy zavarodott öregember. Hogyan jutott ide az a rendező, aki gyakorlatilag felfedezte Al Pacinót, Robert De Nirót, és bízott olyannyira az akkoriban lecsúszott Marlon Brandóban, hogy a második Oscarjáig segítse?
Coppolát ezúttal nem igazán érdekli a valósághű, jól megrajzolt, gazdag belső világgal rendelkező karakterek létrehozása. Szereplői csupán sztereotípiák, akikre ráakasztja furcsa, kísérletező narratíváját. A statikus világ, amelyben a film létezik, soha nem tűnik teljesen valóságosnak. A film nemi szerepei és durva szexuális dinamikája pedig elszomorító módon húzzák alá, hogy noha a Megalopolisz a jövőben játszódik, de a szexualitásról, férfiakról, nőkről és a hatalomról alkotott nézetei reménytelenül a múltban ragadtak.
A Megalopolisz egy retrofuturisztikus példabeszéd egy jobb világ megteremtéséről építészeten, tudományon és álmokon keresztül. Túlzsúfolt, idézi a Hamletet, A vihart, Marcus Aureliust és Petrarcát. Kérődzik az időről, a tudatról és a hatalomról, de végtére az emberiség reménye világítja meg. Ami a javára írható, hogy egy olyan korban, amelyben inkább a jövő disztópikus vízióihoz és nihilista, posztapokaliptikus történetekhez kapunk muníciót, megnyugtató látni egy optimistát.
A Megalopolisz a teremtés aktusáról, egy nehéz műalkotás létrehozásának kínjáról is szól. Francis Ford Coppolának pedig vajmi keveset számítanak a bevételi csúcsok, a stúdiók elvárásai és a fókuszcsoportok. Az ő elméjében csak a mű számít, és annak megalkotása. Szerencsések vagyunk, hogy visszatért, még akkor is, ha minden jó szándéka ellenére a Megalopolisz egy zavarba ejtő, grandiózus katasztrófa.
