Coppoláról beszélünk, szóval valami el fog romlani

Tornateremszerű helyiséget látunk, ahol néhány színész és stábtag egy képzeletbeli labdát dobál egymásnak, miközben Shia Labeouf fekvőtámaszozik. Olyan, mintha színjátszás órán járnánk - lelkendezik Isabelle Kusman színésznő, és valóban: ha nem lenne ott a körben Francis Ford Coppola, azt hinnénk, valami amatőr társulat melegít be a próba előtt.

Mike Figgis Nicolas Cage-en keresztül ismerte meg Coppolát: a színész az ő filmjéért kapott annak idején Oscar-díjat, és ugyebár ő A keresztapa rendezőjének unokaöccse. Figgis elsőre nem kapott választ, amikor felvezette ötletét, miszerint dokumentálná a Megalopolisz forgatását, később azonban mégis felhívták és megkezdődhetett a munka. A Megadoc velencei vetítése előtt a filmet felkonferáló, sztorizgató Figgis elmondta,

Egy rakat sztár szerepelt a 120 millió dolláros, disztópikus eposzban, amelyet a mester teljes egészében saját zsebből finanszírozott. Figgis dokumentumfilmjének, amely a hihetetlenül ambiciózus, ám szinte minden elemében kaotikus forgatást próbálta visszaadni, azonban egyetlen egy sztárja van, és ez maga Coppola. A keresztapa rendezője ellopja a show-t nyolcvan felett is energikus cirkuszi porondmesterként, aki létrehozott valami olyat, amibe senki más nem szólhatott bele - sem stúdiós nyomás, sem pedig különféle produceri döntések - és miután a film beleállt a földbe, egy pillanatig sem bánta meg az egészet. Amint hangoztatja: azért csinál filmeket, hogy jól szórakozzon, hiszen ez az egyetlen dolog, ami számít.

A Megalopoliszt, mint ahogy korábban megírtuk, nem volt egy nagy szórakozás végigülni, mivel a végeredmény a nagy igyekezet dacára leginkább egy parfümreklámba csomagolt ingatlanhirdetéshez hasonlított, amelyben a szereplők időnként próbálnak nagyon mély dolgokat mondani - ám az, ahogyan készült, kifejezetten szórakoztató. Más making-of-típusú dokumentumfilmekkel szemben ezúttal tényleg végigkövethetjük, hogyan gyűrődik, majd kel az a tészta és kerül a sütőbe - és az sem számít igazán, hogy a végén csúnyán oda fog kozmálni.

A film elején azt láthatjuk, ahogy a Covid-járvány alatt Coppola Zoomon tart meghallgatásokat, méghozzá olyan instrukciókkal, hogy Aubrey Plaza vagy Nathalie Emmanuel mondjon egy tetszőleges sort úgy, mintha mondjuk egy őrült királynő vagy épp Hamlet lenne. Felrémlik persze a Hearts of Darkness: A Filmmaker's Apocalypse című film, amely az Apokalipszis most forgatásáról készült még 1991-ben, és amelyet a rendező feleségének, Eleanornak a naplója ihletett. (Eleanor egyébként egy hónappal a Megalopolisz cannes-i premierje előtt hunyt el, és a Megadoc vége felé egy megható jelenetben fel is tűnik, amikor Coppola a stáb előtt a hatvanadik házassági évfordulójukon felköszönti.)

Mindkét dokumentumfilm egy szenvedélyes filmest mutat be, aki Figgis szavaival élve „úgy tűnik, a káoszban él”, és tehetséges színészekkel és stàbtagokkal veszi körül magát, akik segítenek neki ezt a káoszt mozivá alakítani. A két film között azonban közel fél évszázad telt el, és bár Coppola ugyanaz a túlméretezett vízióval és magabiztossággal indul neki a munkának, a Megalopolisz egészen más tèszta, mint a vietnami háborús remekmű, amely a két évig tartó dzsungelpokol ellenére is kiállta az idő próbáját.

Rengeteg kreatív és logisztikai erőfeszítés látható a Megadocban, legyen szó akár az akkor 83 éves rendezőről, az elkötelezett fiatal színészeiről vagy veterán stábtagjairól, hogy tényleg nagy kár, hogy a végeredmény nem lett jobb. Mégis, sok mindent le lehet szűrni Figgis filmjéből.

Figgis meginterjúvolja a kulcsfontosságú szereplőket, stábtagokat, valamint néhány olyan figurát is, mint például George Lucas, akinek a karrierjét gyakorlatilag Coppola indította be, és aki szerint amikor barátja fejre esik, egyáltalán nincs meglepve. Itt nincs titoktartási szerződés, és mivel Coppola maga a stúdió, Figgis szabadon barangolhat, és megörökítheti a rendetlenséget is. Inspiráló látni, ahogy az idősödő rendező, aki filmes tanulmányai előtt színház szakon is tanult, több generációval fiatalabb színészekkel próbál - pontosan úgy, ahogyan azt a korai éveiben tette.

Persze nem minden volt játék és mese: nagyjából egy hónappal a forgatás kezdete után kirúgta például a film vizuális effektusokért felelős vezetőjét, aminek következtében Beth Mickle látványtervező is kénytelen volt felmondani a művészeti osztályával együtt. A költségek más okok miatt is gyorsan megnőttek, Figgis pedig ki is írja a kulcsfontosságú költségvetési adatokat, ami szintén ritkaság az ilyen típusú dokumentumfilmekben. A színészek pedig vagy sodródtak az árral, vagy elkezdték elveszíteni a fonalat, mint Dustin Hoffmann, aki elmondása szerint csak élvezte az utazást, de utólag sem igazán érti, miről is akar szólni a Megalopolisz. Shia LaBeouf folyamatosan vitatkozott a rendezővel, míg Coppola arra panaszkodott, hogy „túl öreg és mogorva” már ahhoz, hogy eltűrje a színész bohóckodását. Adam Driver szerint Coppolát színtisztán az érzelmei vezérlik, és azt is elárulja Figgisnek, hogy a rendező a munka elején megjegyezte: nem kockáztatnak eleget. És ez nem vicc.

Archív felvételeken láthatjuk, hogy a Megalopolisz őrült régóta készült – legalábbis 2001-ig visszamenőleg, amikor Coppolát Robert De Niróval, Uma Thurmannal és Billy Cruduppal közösen látjuk egy olvasópróbán. Egy másik, 2003-as próba Ryan Goslingot mutatja LaBeouf szerepében. A Megalopolisz egyik legnagyobb rákfenéje pedig kétségkívül az, hogy túl sokáig tartott tető alá hozni, így mire Coppola megszerezte a forrásokat, már nem volt rendezői ereje teljében.

Noha a filmkészítés olyan, mint bármely más művészi műfaj abban az értelemben, hogy szükségeltetik hozzá némi rutin, de több mint egy évtized telt el azóta, hogy Coppola filmet forgatott, amikor belefogott ebbe a pénznyelő projektbe, és további évtizedek, hogy mesterművet alkotott. A Megadoc legjobb része mégis az, hogy egy ilyen kreatív elmét láthatunk munka közben. Egy olyan művészt, aki a mai, biztosra játszó filmes közegben még mindig mer kockáztatni.