Gondolom, a te esetedben szerelemmunkahelyről beszélhetünk, ami egyrészt csodálatos élményekkel gazdagít, másrészt teljes embert kíván és sok lemondással jár.

Mi lehet nehéz egy szerelemben? Néha felhők borítják az egét, de sosem teher, és ebben az esetben örök is. Egyre fiatalabb generációk jönnek: ragyogóak, nyitott szívűek. Újabb és újabb kihívások adódnak, soha nincs két egyforma előadás vagy közönség. Ami igazán motivál: a nézők, akik a Magyar Állami Népi Együttes (MANE) kedvéért kutatják az internetet vagy a kiragasztott plakátok hatására ünneplőbe öltöznek, és ránk szánják az időt.

Nem lehet megöregedni, belefásulni. A kedvükért mindig úgy kell előadnunk, mintha először tennénk. Nincs automatizmus. A tegnapi sikerek ma már semmit nem jelentenek:

csak a ma este számít, amikor a publikum beül, és a függöny felmegy.

Mihályi Gábor táncol

Hogyan osztanád korszakokra az elmúlt hetven évet?

Minden művészegyüttes arculatát nyilvánvalóan a vezető személye határozza meg. A mienk első időszaka Rábai Miklóshoz, a legendás alapítóhoz kötődik, ezt az 1970-es, 80-as évek Tímár-korszaka követi; 1996-tól először Sebő Ferenccel, 2000 óta egyedül vezetem a társulatot. Útkeresés, új impulzusok és persze hullámok is jellemzik az életét. Talán a munkásságom óta a negatív mélységekből kevesebb van, bár a múltat tisztábban látja az ember, mint a saját működését.

Hogyan változott a repertoár?

Az biztos, hogy ami nem változott, az a minket folyamatosan inspiráló hagyomány és az ahhoz való ragaszkodás. Az viszont igen, hogy milyen tudás áll rendelkezésre. Rábai idején a néptánctudomány csupán szórványosan volt fellelhető. Ez később a legendás Martin György nevével fémjelezve európai színvonalra emelkedett, és gyakorlatilag az egész Kárpát-medencét felgyűjtötték, lefilmezték, és ez elérhetővé vált a koreográfusok számára.

A mindenkori politika mindig hatást gyakorolt egy ilyen, kiemelt helyen lévő együttes életére. Rábainak, bármennyire is ódzkodott ettől, a mojszejevista, a „nagy testvér” által kialakított mintát kellett követnie. A paraszti hagyomány mélysége teljesen lényegtelen volt a párt számára; erős ideológiai üzenetet, a boldog, vidám, szocializmusban hívő paraszt képét kellett közvetíteni szögesdróton belül és kívül egyaránt. Becsületére legyen mondva Rábainak és a kortársainak, hogy – miközben az életben maradáshoz szükséges volt bizonyos kompromisszumokat kötniük – alapvetően igyekeztek ezeket az elvárásokat lerázni. Sem jobbak, sem rosszabbak nem voltak, mint a kommunizmus költői, írói, képzőművészei, színházi emberei.

Próba közben

Tímár és a táncházmozgalom érkezésekor a diktatúra szorítása enyhült, és a népies költők, írók: Csoóri Sándor, Nagy László, Szécsi Margit odaálltak az új folklorizmus nevezetű, egyébként az összes fejlett országon végigsöprő szándék mellé. Természetes igényként merült fel az addigi, Rábai által képviselt szemlélet, filozófia, hagyományhoz való viszony megváltoztatása. Ha továbblépünk, és a rendszerváltás utáni időszakra tekintünk, akkor ilyen nagy, drámai társadalmi változásokat, amiknek a nyomát a MANE-ban érzékelhetnénk, már nem látunk. Azóta természetes, permanens fejlődés és a világra való tekintés, annak folyamataira való reakciók jellemzik az együttest.

Komoly korrajz! Hogyan készültök megünnepelni a hetvenedik évfordulót?

Az identitásomnak három forrása van: a hagyomány, a színpadi tánc története és az együttesem múltja. Ha az ember komolyan veszi, hogy nem létezhet a múlt nélkül – megismételni ugyan nem akarja, de mint bázisra támaszkodik rá –, akkor természetes, hogy az ünnepi évad során mind a három fontos kiindulási pontra kitérünk. Azonkívül, hogy tisztelgünk a régmúlt előtt, elsősorban a közelmúltunkra koncentrálunk. Vidékre megyünk, a saját színházunkban, a Müpában, a Nemzeti Táncszínházban, továbbá Kárpátaljától Erdélyig még számtalan helyen fellépünk: igyekszünk mindenhova eljutni.

Tánckánon
Fotó forrása: Magyar Állami Népi Együttes

Három kiemelt produkcióra készülünk. Az első, a Táncünnep a Szegedi Szabadtéri Játékokon debütál. Két évtized után térünk vissza a napfény városába. Izgalmas előadás lesz, amelyben zenei csemegét is kínálunk: a Szolnoki Szimfonikusok, a Szent Efrém Férfikar, Lajkó Félix, Ferenczi György és az Első Budapesti Rackák, valamint két kiváló operaénekes lép fel velünk.

Hagyományról és jelenről egyaránt szól az előadás. A hagyomány szerintem nem múzeumi tárolásra való érték, hanem a bennünk élő jelen, amelyhez csupán értő kézzel kell hozzányúlni, nem pedig kanonizált formákat és tartalmakat újra elővéve megpróbálni átmenteni valamiféle már nem létező világot. Meg kell találni a gyökerekben, hogy mi az, ami újra és újra képes megszólítani az egyént vagy egy-egy kis közösséget, amelyek képesek önmagukévá tenni, kicsit mindig módosítani, aztán továbbadni a hagyományt a következő generációnak. Remélem, ebben az előadásban sikerül ezt érzékeltetnünk.

Naplegenda
Fotó forrása: Magyar Állami Népi Együttes

Augusztusban a zempléni fesztiválon az idén húszéves Naplegenda című táncjátékunkat játsszuk, amit korszakosnak érzek. Ez volt az első műsorom, amely után 2001-ben el akart vinni a „folklórrendőrség”. A szakmám konzervatív része számára ugyanis teljesen megdöbbentő volt, hogy világzenei, a hagyományainkat háttérbe szorító előadás készült. Az idő engem igazolt: húsz év eltelt, és a Naplegenda működik, mi több, örömmel látom, hogy számos hasonló előadás született. A bemutató annak idején az Erkel Színházban volt az akkori jazz és népzene legnagyobb neveinek, köztük például az LGT dobosának, Solti Jánosnak a közreműködésével.

Október végén Londonban, a Sadler’s Wells Színházban lépünk fel, ami egy hosszú folyamat eredménye.

Úgy tapasztalom, hogy a tradicionális vagy néptáncelőadások iránti érdeklődést a világban bizonyos divathullámok jellemzik. Volt ilyen a MANE korai korszakában is, amikor egy hónapig játszott a Champs-Elysées-n vagy amikor később Tímárral hónapokat turnéztunk az Egyesült Államokban. Ezek azonban mindig csak hullámok, amelyek egy idő után elülnek.

Sosem éreztem úgy, hogy a MANE – legyen bármilyen magas szintű az a művészet, amelyet létrehoz – felkerült volna arra a piedesztálra, ahol a helye lenne. Azon kezdtem el gondolkozni, hogy itt van a komolyzenei világ, a fizetőképes, értő közönség: célozzuk meg őket! Próbáljuk meg a mi tradicionális művészetünket olyanná tenni, hogy ezt a közönséget – amely a népi művészetet zsigerből elutasítja, miközben nem is ismeri – megfogjuk. Így készült el két évvel ezelőtt a Liszt-mozaikok című előadás a Müpa megrendelésére, amit tavaly Milánóban már bemutattunk.

Liszt-mozaikok
Fotó forrása: Magyar Állami Népi Együttes

A kétrészes darab elején Bartókot inspiráló népzenei utalások szólaltak meg a Scala zenekara, a világ tíz legjobb hegedűs formációjának egyike és a mi zenekarunk előadásában. Ennek a folytatása következik most Londonban, ezúttal a Royal Filharmonikusok és Alexandre Da Costa hegedűművész kíséretével.

Tamási Áron Énekes madár című székely népi játékából Kútszegi Csaba nagyon mai librettót írt számunkra, de az előadás hiába készült el, a bemutatóját háromszor el kellett halasztani a járvány miatt. Reményeim szerint szeptember végén fogjuk bemutatni, és ezúttal a táncosaink a színészi képességeikről is tanúbizonyságot tudnak tenni.

Végtelen Motívum címmel kiadtunk egy könyvet, hamarosan szabadtéri kiállítás nyílik rólunk a Corvin téren a Hagyományok Háza előtt, és Történetek a MANE életéből című filmünk további részeit is bemutatjuk. Ez utóbbi olyan jól sikerült, hogy beválogatták egy Los Angeles-i dokumentumfilm-fesztiválra. Jövő májusban az Erkel Színházban Múlhatatlan idő címmel premierre készülünk. De közös előadást tervezünk a Recirquellel, Trill Zsolttal és Szűcs Nellivel is, egyszóval miközben magunkról beszélünk, mindazokkal szeretnénk párbeszédbe elegyedni, akik úgy gondolják, hogy hasonló a nyelvünk, legyen szó cirkuszművészetről, kortárs művészetről, komolyzenéről vagy prózáról.

Nyitókép: A Magyar Állami Népi Együttes 70 éves születésnapjáról szóló sajtótájékoztatója. Fotó: Hartyányi Norbert/Kultúra.hu