A különleges témához egyedi interpretáció társul, amihez az Eiffel Műhelyház Bánffy termének adottságai is a rendező segítségére voltak.
„A Poppea igazi kamarazene, amit Bella Máté sem hagyott figyelmen kívül, amikor gyakorlatilag új darabot írt Monteverdi zenei anyagából” – mondja a rendező. Merthogy, amit hallunk, az eredeti énekszólamokat megtartva valójában Bella Máté operája. A zeneszerző sem a dallamhoz, sem a ritmikához nem nyúlt, az áriák és duettek hangszeres kísérete ugyanakkor új köntösben, modern és progresszív hangszereléssel jelenik meg. A zenei közjátékok pedig teljes egészében átírásra kerültek, amelyeket hol a zenekar, hol pedig a Modern Art Orchestra tagjaiból alakult ötfős jazzegyüttes játszik.
„Autentikus barokk nincs – szögezi le Almási-Tóth –, ezzel kapcsolatban csak elképzeléseink, ideáink lehetnek, éppen ezért én egy élő barokkot, a darabnak azt a lázadó, formabontó szellemiségét szeretném megmutatni, amit a saját korában jelentett. Abból indultunk ki, hogy mit tenne ma Monteverdi és alkotócsapata ezzel az anyaggal.
A zenetörténet első történelmi operájáról van szó, amiben a döntéseket már nem az istenek, hanem maguk az emberek hozzák. Ha az autentikusságról beszélünk, én ezalatt csak a szellemiséget tudom érteni, és úgy gondolom, hiba lenne mindezt ódivatú, barokk szépségbe ágyazva előadni.”
A Poppeában minden szereplő velejéig romlott, gondoljunk csak a zsarnok Néró császár történelmi szerepére, aki őrjöngései közepette visszafordíthatatlan pusztulást tudott okozni. Ehhez jön még hozzá a karrierista nő, Poppea, aki szintén nem vívja ki a szimpátiánkat.
„Monteverdi provokálni akar – magyarázza a rendező –, hiszen két aljas figurát látunk, akik aztán a világ egyik legszebb szerelmi operaduettjét adják elő, a zene pedig végig érzékeny és pszichologizáló. Ez a kettősség engem személy szerint zavarba ejt, és azt szeretném, ha az értékítélet bizonytalansága, ami végső soron gondolkodásra késztet, fennmaradna. Folyamatos billegést képzelek el, hiszen mi emberek szeretünk ítélkezni, de látnunk kell, hogy egy személyiség annyira összetett, hogy erre aligha lehet felhatalmazásunk.”
Bár első látásra provokációnak tűnhet a zenei megoldás is, Almási-Tóth rögtön Joyce DiDonato Songplay című új albumát említi. Mint mondja, „a zenei kapcsolódás éppen az az improvizációs készség, ami a barokk óta gyakorlatilag eltűnt a zenekari játékból, a jazznek viszont alapvető mozgatója. Azt a kísérletet visszük tovább, amit A tündérkirálynő esetében már alkalmaztunk. Ott egyfajta bárhangulatot akartam elérni, most pedig egy nagyvárosi, amerikai gengsztertörténet miliőjét képzeltem el.
Egy nagyon is mai hangzás jön létre, ami elengedhetetlen, hiszen magában az operában is sokféle szint rétegződik.”
A teljes írás az Opera Magazinban olvasható.
Nyitókép: Keszei Bori. Forrás: opera.hu
