Mary Jane West New York Brooklyn nevű városrészében jött a világra. Gyermekkorában táncolni tanult, ötévesen már revükben, zenés-táncos darabokban szerepelt, tizennégy évesen „Baby Vamp” volt a revüszínpadokon. Formális színészképzésben soha nem részesült, mert ahhoz túl elfoglalt volt, inkább a saját maga által írt darabokban lépett fel, amíg tehette. 1926-ban ugyanis a Szex című színjátéka miatt meggyűlt a baja a hatóságokkal, és obszcenitás miatt tíz nap elzárásra ítélték. Két évvel később a Diamond Lil viszont már igazi Broadway-siker lett, ennek címszerepében Londonban is bemutatkozott 1928-ban.
Filmezni 1932-ben, 38 évesen kezdett, ami egy szexszimbólum esetén meglepően későnek tűnik, igaz, valódi életkorát gondosan titkolta. Első szerepét a Night After Night című filmdrámában George Raft oldalán alakította. Nem volt főszerep, de szabadszájú humorát megcsillogtathatta, a mozik jegypénztárait pedig ostromolták a nézők, a bevétel rekordokat döntött. Mary Jane befutott, nevét Mae-re változtatta, és ezzel megszületett az 1930-as évek amerikai nőideálja, korának egyik – egyáltalán nem karcsú – szexbombája, aki alig volt másfél méter magas, platinaszőke hajához világítókék szem és fátyolos mély hang párosult.
A producerek főleg vígjátékokhoz és kalandfilmekhez szerződtették, de a saját színdarabjából 1933-ban készült A nő okozta vesztét (She Done Him Wrong) Oscar-díjra jelölték, és a főszereplő Cary Grantet ez a film tette sztárrá. Harmadik filmjét, a Nem vagyok angyalt még abban az évben bemutatták, és ez volt az a pillanat, amikor a producerek a konzervatív közvélemény nyomására úgy érzeték, közbe kell lépniük. 1934-ben életbe léptették az öncenzúrán alapuló, úgynevezett Hays-kódexet, amely a nézők és a jóerkölcs védelmére hivatkozva tételesen meghatározta, hogy mit lehet és mit nem lehet mondani, illetve mutatni a filmvásznon. Mae-n nem fogtak ki, kialakította saját módszerét: a továbbiakban nem szabadszájúan, hanem kétértelműen beszélt, és mindenki érthette, ahogy akarta.
Ő volt 1933 és 1943 között a legjobban fizetett amerikai nő, a férfiak közül is csak William Hearst sajtómágnás előzte meg. Egyedül húzta ki a bajból az adósságokban fuldokló Paramount stúdiót, Klondike Annie (1936) és Kis kakasom (1940) című – saját forgatókönyve alapján készült – filmjei sikert hoztak. 1943-ban a cenzúra megszigorodása miatt a színpadra tért vissza, de emléke nem halványult: a második világháború idején a pilóták felfújható mellényüket – talán tekintélyt parancsoló méretei miatt – Mae Westnek nevezték el.
A filmsztár csak akkor állt ismét felvevőgép elé, amikor enyhült a helyzet, 1970-ben készült a Myra Breckinridge, 1977-ben a Szextett. Érdekesség, hogy utolsó filmjében ugyanaz a George Raft volt a partnere, akivel az elsőben is együtt játszott. Negyvenhat év alatt mindössze tizenkét filmben szerepelt, hatása azonban ennél sokkal nagyobb: kora előtt járt szexuális tartalmú kiszólásaival és azzal, hogy gúnyt űzött a képmutató társadalomból. Ugyan volt férje, de soha nem éltek együtt, sőt a színésznő a házasság tényét is tagadta – egészen addig, amíg elő nem került a házassági kivonat és vele együtt a férj. Arcképe szerepel a Beatles Sgt. Peppers Lonely Hearts Club című lemezének borítóján, bár neki először nem tetszett az ötlet, mondván: „Mit keresnék én egy magányos szívek klubjában?” Amikor a zenészek személyesen, írásban keresték meg, megenyhült és megadta az engedélyt. A jó viszony később is megmaradt, 1977-ben a Szextett című filmben együtt szerepelt a Beatles dobosával, Ringo Starr-ral.
Az idős színésznőt élete utolsó éveiben agyvérzések sorozata érte. 1980. november 22-én Hollywoodban halt meg, nyolcvanhét éves korában, New Yorkban temették el. Csillaga a hollywoodi Hírességek Sétányát díszíti.
Nemcsak filmes karrierje miatt állt a média érdeklődésének középpontjában, hanem mert mindig gátlás nélkül beszélt szexről, férfiakról és saját magáról is. Azt állította például, hogy a reggeli beöntésektől olyan a bőre, akár a selyem. Híressé vált kiszólásai közül az emlékezetesebbek: „Már fiatalom elvesztettem a jó híremet, de sosem hiányoltam”, „Amikor jó vagyok, nagyon jó vagyok, de amikor rossz, akkor még jobb”, „Nem az számít, hány férfi van az életemben, hanem hogy mennyi élet van a férfiakban”, „Csak akkor kerülöm a kísértést, ha ellen tudnék állni neki”.
A szürrealista spanyol festő, Salvador Dalí nagy rajongója volt a színésznőnek – az ő érzéki szájáról mintázta világhírűvé lett Sofa Boca (Mae West Lips Sofa) elnevezésű, ajak formájú vörös kanapéját. Az első darabot 1936-ban Párizsban Elsa Schiaparelli olasz divattervező segítségével alkotta; a különleges bútorból mindössze nyolc darab készült (plusz a mester saját négy példánya), ilyen kanapé jelenleg is látható a budapesti Dalí-kiállításon. A kiállításról itt írtunk.
Nyitókép: Mae West A kilencvenes évek szépe (1934) című filmben. Fotó: Paramount Pictures / Collection ChristopheL via AFP
