Zeneszerző édesapával a muzsika iránti rajongás már a gyermekkorodat is meghatározta. Mikor fogtál először hegedűt a kezedbe?
Édesanyám is zenésznek készült, ő orgonaszakon végzett, azután a matematika tudománya felé vette az irányt, de végül otthon maradt velünk. Hárman vagyunk testvérek, én vagyok a legfiatalabb. A nővérem hegedült, a bátyám csellózott, én is, amint betöltöttem a hatéves kort, elkezdhettem hegedülni, bár nagyon pici maradtam. Végül egy tizenhatodos hegedűt kaptam, azon kezdhettem el játszani. Zeneiskolai tanárként ma úgy látom: ha egy gyerekben egészen kiskorban megszületik a vágy, hogy hangszerekkel ismerkedjen, megfelelő módszertannal már hatéves kor alatt is el lehet kezdeni. A lényeg, hogy a hangszer ne vegye el a gyerekkorát.
Nagyon szerettem hegedülni. Hamar kikiáltottak kis tehetségnek, azután jött egy időszak kora kamaszkorban, amikor visszaestem, majd ismét lendületet kaptam. Korán el kell dönteni, ha valaki komolyan gondolja, hogy zenei pályára szeretne lépni. A nővérem és a bátyám nyomdokaiba léptem, akik szintén muzsikusok lettek.
A te gyerekkorodat nem vette el a zenélés?
Nálunk otthon semmi más nem volt, csak a zene. Heti két hegedű-, két zongora- és két szolfézsórára jártam, ezek mellett pedig sokat gyakoroltam. Nem éreztem affinitást máshoz, kicsit bele voltam szorítva a zenébe. Nemigen ismertettek meg minket más tevékenységgel a szüleink. Nem sportolhattunk, kiskorunktól belénk nevelték, hogy nagyon kell vigyázni a kezünkre. Sosem mentünk síelni, jóllehet apukám zenetanári fizetéséből amúgy is szűkösen éltünk az óbudai lakótelepen. Bár akkor semminek nem éreztem hiányát, felnőttkorban tapasztalom bizonyos helyzetekben, hogy
a zenén kívül semmi máshoz nem értek.
Kimaradt a nyelvtanulás, a kézműves szakkör, a sportok. Internet akkor még nem volt. Mégsem éreztem, hogy a hegedülés elvette volna a gyerekkoromat. Sokat énekeltünk, zenéltünk otthon együtt, ebben nőttem fel. Isteni adomány, hogy a zenén belül megtaláltam azt, ami nekem kiteljesedést ad.
Mire gondolsz?
Egyikünk sem lett tucatzenész. Van egyfajta út: zeneiskola, konzervatórium, főiskola. Ezután lehet tanítani, vagy elmenni nagy zenekarokba. Engem ez utóbbi sosem vonzott. Sokat turnéztam szimfonikus zenekarokban, de hogy egyféle módon hegedüljek, azt nem bírtam. A szigorú, teljesítményorientált hegedűsmorál távol áll tőlem. Végül klasszikus brácsás lettem. Ez volt az én utam. A főiskolát már ezen a szakon végeztem, és utána sok felkérést kaptam. Húszéves koromban egyszer eljutottam egy táncházba, és kiutaztam a moldvai csángókhoz, ami nagyon nagy hatással volt rám. Addig nem foglalkoztam népzenével, pedig édesapámhoz ez a műfaj közel állt. A Biharinál és a Honvédnél, Novák Tatánál volt korrepetitor. Sok népdalfeldolgozása van édesapámnak, saját gyűjtéseket végzett. Ezekről azonban sosem beszélt. A népzene iránti szeretete a műveiből derült ki. Háromszólamú kórusműveket készített népdalokra, amelyeket karácsonykor énekeltünk. Mi, gyerekek voltunk a szoprán, anyukám az alt, édesapám a harmadik szólam, a basszus.
Komplett karácsonyi kórust alkottatok és jártátok Budapest utcáit. Kikhez kopogtattatok be?
Olyanokhoz, akikhez csak egy évben egyszer, ezen a bizonyos karácsonyi napon mentünk: távoli rokonokhoz, ismerősökhöz. A nagypapám a Pozsonyi úton volt lelkész, és lakott ott egy kedves, idős néni is, akihez visszajártunk. Szűkösen éltünk, de emlékszem, ezen a napon taxival mentünk, hogy minél több helyre eljussunk. Egy bácsira is emlékszem, aki nagyon nyomorult körülmények között élt. Ez a nap arról szólt, hogy adjunk valamit annak az embernek, aki egyébként egyedül van. Nagyon szerettem ezt az éneklést. Szóval a népzene szeretete valójában már itt jelen volt a családunkban. Rövid ideig néptáncoltam is, ott 8 évesen egy bihari verbunkost hegedültem a táncegyüttes legényeinek.
Az egyik legismertebb csángónépzene-gyűjtőként tartanak számon. Hogyan kerültél kapcsolatba ezzel a kulturális területtel?
A konzervatórium után elkezdtem keresni az utam, és megfogott a táncház zenei világa. Egy moldvai táncházba jártunk barátokkal, és egyikük felkért, hogy hegedüljek nekik csángó zenét. Először furcsának éreztem a klasszikus muzsikához és játékmódhoz képest. Ám amikor eljutottam Moldvába, hihetetlen dolgokat láttam a csángóknál. A 90-es években egy ősi, zárt közösséget találtam, ahová nem áramlott be semmilyen külső kulturális hatás. Korábban nemigen mehetett oda senki, mert a Securitate megbüntette azt, aki beengedett valakit. Mai napig úgy beszélnek, mint a nyelvújítás előtt: „Mámókám, ezek a magyarországiak szépbűzű szappanval mosakodnak.” Nem ismerik az illat szót.
Ez a terület mindig Romániához tartozott, tiltották a magyar nyelv használatát az iskolákban, a miséken, mégis ősi módon énekelnek, imádkoznak. Akkor, 20 évesen eljutottam egy hegedűshöz, Gábor Anti bácsihoz, akivel napokat töltöttem és rengeteg dallamot gyűjtöttem össze tőle, akkor még kazettára. Ezeket megtanultam, és mikor tagja lettem a Pesten alakuló Zurgó együttesnek, velük 20 éven át táncházakban, koncerteken játszottuk ezeket a dallamokat is. Ez lett a szakterületem. Ma már azt mondják,
ha moldvai csángó hegedülést szeretnél tanulni, fordulj Draskóczy Lídiához.
Ez nagyon megtisztelő.
Jársz még Moldvába zenét gyűjteni?
A 90-es években minden nyáron, sőt, volt, hogy évente kétszer is kimentem. Több kottát is adtam ki a gyűjtéseimből. Sajnos az idősek, akiktől tanultam, mind meghaltak, így arra kért fel a Magyarországi Csángó Szövetség, hogy vállaljam el az ottaniak visszatanítását. Most már azért járok ki, hogy az egykor megtanult hegedűs dallamokat az ottani gyerekeknek megtanítsam. Így próbálom őrizni ezt a kultúrát. De Moldvába kijárni mindig feltöltődés: a csángók hite és életük a mai napig is példamutató számomra.
Arról vagy híres, hogy nem nagyon indulsz el sehova hegedű nélkül.
Igen, mindenem ehhez kötődik. Hála van a szívemben, hogy muzsikusként több módon ki tudom fejezni magam. Az Eötvös 10-ben kéthetente táncházat tartunk zenekarommal, a Tázlóval. Szintén tagja vagyok egy világzenét játszó együttesnek, a HolddalaNapnak, amit Gulyás Anna vezet. Sok koncertünk van, tele improvizációval, ami izgalmas műfaj, mégsem tanítják. Hálás vagyok ennek a csapatnak, hogy már nem esem kétségbe, ha hirtelen rögtönöznöm kell. Ha kedvünk támad, csak összeülünk jammelni. A hegedűm a vigaszom, ha bánatom van, tudok sírni és örülni is vele.
Soha nem érte baleset a kezedet?
Dehogynem! Néhány évvel ezelőtt megégettem az egyik ujjam palacsintasütés közben, másodfokú égési sérülésem lett, iszonyatosan fájt. A sebet három nap múlva pont ugyanott elvágtam szendvicskészítés közben. Rohantam a baleseti sebészetre, ahol összevarrták, lett rajta egy kis kereszt. (Érdekes, pont úgy hívták az orvost, hogy Szentkereszti doktor úr.) El voltam keseredve, mert nem tudtam vele játszani, de gyorsan megtanultam három ujjal hegedülni és még aznap este felléptem egy koncerten. Egy hónapon keresztül kötéssel az ujjamon muzsikáltam. Rendbejöttem, de nehéz hónapok voltak. Azt látom, ha valami történik, annak oka van. Lelassít, körbenézek a világban és rácsodálkozom a dolgokra, amelyek elkerülték a figyelmem az általános rohanásban. A karantén is ilyen volt. Sok turné, koncert elmaradt, de amelyiket meg tudtuk tartani, az döbbenetes eufóriát okozott.
Továbbviszik a gyerekeid a családi hagyományt és zenészek lesznek ők is?
Nem, és nem is bánom. Az a fontos, hogy a gyerekek szeressék meg a zenét és ki tudják magukat fejezni könnyedén általa. A nagyobbik lányom furulyázik, de nem lesz hivatásos zenész. Csak az menjen zenei pályára, aki nem tud nélküle élni.
Soha nem érzed, hogy eleged van a zenélésből?
Nem volt még ilyen az életemben. Isteni adomány, hogy nem egysíkú a zenei pályám. Állandóan jönnek új kihívások. Januárban például Fabók Mancsi bábművész kért fel, hogy legyek a zenei rendezője és szerzője az egyik darabjának. Azelőtt soha nem csináltam ilyet, féltem tőle, de amikor elolvastam a szövegkönyvet, jöttek a fejemben a dallamok. Egyszer egy rádió szignálját is én írtam. Mindenre nagyon nyitott vagyok. Ha olvasok egy igét és megformálódik rá egy dallam, keresztény énekeket írok. Mikor a gyerekek kicsik voltak, egy ideig egy gyönyörű, 400 fős faluban, Terényben éltünk. Sok éneket írtam ott, a falu és a környékbeliek énekelni kezdték ezeket, és végül kórussá alakultunk. Két lemez is született, úgyhogy negyvenvalahány énekemet felvétel őrzi. Kottaformában több református énekeskönyvben szerepelnek. Hálát adok Istennek, ez sem az én érdemem.
Számos rangos elismeréssel jutalmazták a munkásságodat, te mégsem magadénak tartod a dicsőséget.
Apukám nagyon alázatos ember volt, a zenében is ezt láttam és ezt próbálom továbbvinni. Itthon nem fizetik meg, amit mi, zenészek csinálunk, külföldön viszont a csodájára járnak, de nem baj, itt élünk, ebben az országban. Amikor díjakat kapok, mindig elcsodálkozom. Komolyan megdöbbentem, amikor Prima-díjra jelöltek és kisfilmet forgattak rólam. A gála a RAM Colosseumban volt. Amikor átvettem a díjat, felmentem a pulpitusra, nem tudtam, mit fogok mondani.
Végignéztem az embereken és szívből azt mondtam: egyedül Istené a dicsőség, neki adok hálát. Rengetegen jöttek oda hozzám utána, hogy meghatódtak. Minden díjjal így vagyok. A legjobban talán az Ex Libris elismerésnek örültem, mert Böjte Csabával együtt kaptuk, és így tudtam vele beszélgetni.
Lázár Ervinnel is találkoztál fiatalon.
Meghívták egy nyári táborba a számomra nagyra becsült írót – akinek a meséin én is felnőttem –, és bármit lehetett tőle kérdezni.
Én arra voltam kíváncsi, milyen zenét szeret. Azt válaszolta: azt, amit az előbb ön játszott. Ez nagyon a szívembe talált.
Istennek rengeteg áldását tapasztalom. Bár sok nehézség adódott az életemben, de Jézus fogja a kezem és átsegít minden árkon. Csodás, hogy a három gyermekem egészséges, vannak barátaim, hogy a zene ajándéka által azzal foglalkozhatok, amit szeretek, és amiből meg tudok élni. A zenélés felett a hitem, ami megtart abban, hogy ne tévedjek el és az életem a helyén legyen.
A nyitóképet Németh Anna készítette.
