Hogyan kapcsolódik a fesztivál szellemisége és tematikája a Szent Márton-emlékévhez?
Az Arcus Temporum idén 12 éves, és a fesztiválon új színfoltként lesz jelen a Szent Márton-emlékév. A megalapítás óta mindig is törekedtünk arra, hogy megjelenést biztosítsunk olyan programoknak, amelyekkel máshol nem találkozhatnánk. Mottónk: legyőzni az időbeli és a földrajzi távokat, és kölcsönhatásba hozni az eddig ritkán párosított produkciókat. Amikor pedig ezek találkoznak, ki szokott derülni, hogy valójában nincsenek is olyan messze egymástól, és tökéletesen illik hozzájuk az emlékév jelmondata: ?Közösségben vagyunk?. Az idén 1700 éve született Szent Márton, a pannonhalmi bencés monostor védőszentjének tiszteletére létrehozott országos emlékév jórészt lefoglalja az apátság energiáit, ehhez szeretnénk mi is hozzáadni egy szeletet. Dejcsics Konrád atya, a fesztivál igazgatója arra biztatott bennünket a repertoárunk összeállításánál, hogy akik eljönnek a koncertjeinkre, azok bekapcsolódhassanak Pannonhalma csodálatos atmoszférájába és a szerzetesrend mindennapi életébe.
Milyen az együttműködésük az apátsággal?
A szervezés során sokszor magából a helyszínből nyertem inspirációt. Minden alkalmat, amikor Pannonhalmán vagyok, úgy élek meg, hogy egy univerzális térben vagyok. Annyira ki tud kapcsolni, hogy szinte mindegy, most vagyok itt, a középkorban vagy mondjuk 200 év múlva. Többször is találkozunk személyesen év közben, hogy egyeztessünk a részletekről. Az a jó, amikor már ott tartunk, hogy muszáj elhagyni néhány dolgot, mert rengeteg a megvalósításra váró ötlet. A koncepciónk, hogy a nagy mesterek és a kortárs zeneszerzők darabjain keresztül hidat képezzünk korok és emberek között. A záró műsor a fesztivál egyik legkedvesebb ékköve lesz számomra: a közösség déli imaórájához kapcsolódva Ligeti György Lux Aeterna című kórusművét a Szent Efrém Énekegyüttes előadásában hallhatjuk.
A fesztivál három napja alatt különböző korszakokban kalandoznak.
Az első nap egy fantasztikus Haydn-darabbal kezdünk: A teremtés című művel, majd a második napon A Megváltó hét szava a keresztfán is elhangzik. A fesztivál egyik fő tematikája az idén 90. születésnapját ünneplő Kurtág György életműve köré csoportosul. Ha jobban belegondolunk, lassan ő válik a világ zeneszerzőinek doyenjévé, nemcsak az életkora, hanem a munkássága miatt is. Ennek kapcsán Kurtág-staféta címmel tartunk koncertet Keller Andrással, aki azon kevesek egyike, akik szinte anyanyelvi szinten beszélik ezt a zenét. Fiatal, mostanában végzett vagy tanuló zeneakadémistákkal együtt láthatjuk majd. A másik fontos előadás a témában a Jelek, játékok, üzenetek, amely alá számos darab tartozik, és a gyűjtemény egyre csak gyarapszik, hiszen Kurtág György napjainkban is aktív szerző. A harmadik tematika, amely az én ötletemen alapul, az amerikai és a vokális zene felé terelődik. Megszólal benne a Proverb című kompozíció, amely a 12. században alkotott Perotinus hatásának köszönhetően született meg Steve Reich által. Továbbá David Lang kortárs zeneszerző darabja, a the little match girl passion, magyarul A kis gyufaárus lány passiója is, amely a hasonló című Andersen-mese nyomán készült. Morton Feldman Rothko Chapel című előadása is izgalmasnak ígérkezik, valamint ide kapcsolódik a Presser?Szakcsi Lakatos-koncert is. Presser Gáborral már 26 éve dolgozom együtt. A koncert egy része improvizációs, az lesz a leginkább kortárs, mert akkor és ott fog eldőlni, hogy pontosan hogyan szólaljanak meg a hangszerek. Az improvizáció mint zenei közlés 300 évvel ezelőtt még sokkal inkább bevett szokás volt. Mozart leült, és kotta nélkül, fejből játszott, aztán ezt később leírták, de ott született meg a mű. Ma ez inkább a jazzre jellemző.
Ha már a kortárs zenéről beszélgetünk, mikortól is számít valaki kortársnak?
Azt gondolom, hogy valójában nem létezik más, csak kortárs zene. Ha valaki korábban előadott egy klasszikus darabot ? bármit Bach-tól Brahmsig ?, a fülében nem azt érezte, amit mi jelenleg. Mire is gondolok? Arra, hogyha most elolvasok egy Haydn-kottát, de már ott van a fülemben a Rolling Stones vagy Janis Joplin, akkor másképp értelmezem, és az előadások is mások. Azok a művek, amelyek évszázadokon át fennmaradtak, folyamatosan frissülnek, és új felfedeznivalót kínálnak minden korszak emberének. Ha még tovább megyünk, akkor pedig azt is megfogalmazhatjuk, hogy csak élő zeneszerzők léteznek, hiszen ezek a darabok tovább élnek.
Végh Nóra
