Családban marad - DAN ÉS A SZERELEM

Ha Peter Hedges csupán a forgatókönyvírója lenne a filmnek, még felmenthetnénk azzal, hogy szegény, nyilván kicsúsztak a kezéből a szálak, túlnőttek rajta az események, így nem felelős azért, hogy egy elvileg egészen pofás alapsztoriból ilyen klisékben tocsogó giccsparádé született - de nem, ezt nem tehetjük, mert Peter Hedges rendezőként is jegyzi az amerikai romantikus komédiák újabb, citromdíjas remekét.

 

Dan, az özvegy, háromgyerekes apuka komoran és tisztességgel ellátja apai kötelességét, de közben szinte megfojtja lányait aggályoskodásával és érzéketlenségével. Bűnlajstroma: a legkisebbre (Marlene Lawston) sosem figyel oda igazán, a középsőt (Brittany Robertson) eltiltja szerelmétől, a legnagyobbat (Alison Pill) pedig sosem hagyja vezetni. Dan népszerűtlensége a múltban gyökeredzik, pontosan mutatja tépett renoméját, hogy a szülői házban is mindig az alagsorba van beosztva, hogy a zakatoló mosógéppel aludjon. Danon semmi nem segíthet, csak az, hogy diktátorszerű anyja (Dianne Wiest) leparancsolja újságért, és így egy hús-vér, csinos, csacsogó, nőszerű egyed végre szóba áll vele.

 

Hogy hol csúszik el az egész, azt nem tudom: már a film első öt perce is fogcsikorgató, amikor is Juliette Binoche szénné alázza magát egy bárgyú mondatszörnnyel, ahogy megpróbálja leírni, milyen könyvet is keres. De miért kell ilyen tenyérbemászó, Higgins professzoros atyáskodással szárnyai alá vennie az özvegy családapának a könyvesboltban frissen halászott nőt? Mi táplálja az ő szellemi fölényét? Hogy elbír tíz nehéz könyvet, és képes felolvasni a címüket?! A könnyed, intellektuális flörtölésnek szánt nyögvenyelős szerencsétlenkedés maximálisan meghatározza a mozit, hiszen voltaképpen egy "szerelem első látásra"-sztorit kívánnak nekünk feltálalni, illő hát, hogy az első találkozáson lobbanjon valamilyen szikra legalább. Dőreség remélni. Az égvilágon semmi nem történik, így aztán a továbbiakban teljesen indifferens, hogy a frissen megismert szereplők vajon összejönnek-e - annak ellenére, hogy Marie-ről kiderül, Dan hízékony, tokásodását borostával leplező, totálisan együgyű testvérének (Dane Cook), Mitchnek a barátnője -  vagy sem. Steve Carell Danje ugyanis szintúgy kivételesen fárasztó pojáca: neki sem lehet egy másodpercig sem drukkolni. 

 

Mellesleg az amerikai romantikus komédia külön kategória, kár volt remélni, hogy a francia vendégművésznő esetleg megemeli a nívót: ugyanis éppen ellenkezőleg, Juliette Binoche sajnos hozzázüllik a szinthez. Soha még ennyire modorosnak, érdektelennek, szürkének nem láttam, nyilvánvalóan rutinból nyomja csak le a szerepet, mit tehetne mást? A legkínosabbak azok a jelenetek, amikor valamiféle szexuális vonzalomnak tűnő jelenséget kéne kicsiholniuk magukból a titkos szerelmeseknek: van itt minden, például együtt zuhanyzás, erotikus reggeli torna, meccs közbeni közös hempergés, de jobban járunk, ha feledés borítja az izzadtságszagú kísérleteket.  

 

És ha már benne vagyunk a mélyében, jöjjön a többi csapás: a szerelmi szál ugyanis egy nagy és szerető család kellős közepén bonyolódik. A hetvenes szülők mintha csak óvodának álcázott zárt osztályt vezetnének felnőtt gyermekeik és családjaik számára, elmés csapatjátékokkal, közös, zenés gimnasztikával, terápiás beszélgetésekkel, önbizalomnövelő pódiumfellépésekkel. Közben persze mindenki izgatottan drukkol a lány és Mitch szerelmének, Dan pedig felváltva duzzog és hódít, lelkiismeret-furdalástól és szenvedélytől rángatva. Mint tudjuk, a zene nagy kerítő, amikor az özvegy, háromgyerekes apuka újra előveszi a gitárját és egy őszinte dalban megénekli a sorsát, Marie kegyeit elnyerendő, a nő ellenállása megtörik.

 

Mi vár a két elátkozott szerelmesre? Képes lesz-e öccse szemébe nézni Dan, amiért el akarja venni  a barátnőjét? Mit szól majd a család? Ilyen és ehhez hasonló kérdéseket tenne most fel Mónika a tévében ártatlan mosollyal, az én mosolyom ezzel szemben már rég lehervadt, így csak egyetlen tisztem maradt: megóvni a traumától a leendő nézőket.