Mutasd a rokonom, megtudom, ki vagyok

Dédanyád meglátogatott az éjszaka angyal képében, mesélte édesanyám legalább három évtizeddel ezelőtt, majd azt is hozzátette: Sára mama bizony tudott egyet-mást a boszorkányságról. Egészen fiatalon kezdtem el kutatni dédanyám után, de sajnos nem jutottam túl sokra. Az viszont kiderült róla, hogy valóban voltak megmagyarázhatatlan, szokványosnak egyáltalán nem nevezhető cselekedetei. Sajnos én már nem ismerhettem őt, de mindig büszkeséggel gondoltam rá, éppen azért, mert bátor volt abban a világban is, ahol a boszorkánysággal vádolt nőket megkövezték. Biztos vagyok benne, hogy a különcségemet tőle örököltem.

A családfámat tovább vizsgálva elég vegyes a kép. Őseim között vannak földművesek, városi munkások és vándorcirkuszosok is. Sára dédi mellett apai nagymamám az, akinek a története befolyásolta az egész életemet. Őt Eszternek hívták, és meghalt nem sokkal azután, hogy édesapám megszületett. Az árvaságra jutott gyermekeket a családtagok nevelték fel. Családfakutatásom során megtudtam, hogy apai nagymamám igen szép asszony volt, rengeteget dolgozott a családjáért, ám törékeny termete nem bírta a hajtást, ezért is ment el újszülött gyermeke mellől, nagyon fiatalon. Az ő szívóssága és ereje ad erőt nekem is minden alkalommal, amikor elbizonytalanodom vagy elfáradok.

Elsődleges forrás az anyakönyv

Fontos azt is leszögezni, hogy tapasztalat és kellő szakértelem hiányában érdemes segítséget kérni, mielőtt az ember saját családfakutatásba kezd. Ám jó azt is tudni, hogy az interneten magukat ajánlgató cégek közül sok az olyan, amelyik a pénzszerzés reményében ígér gyors sikert, de a végén nem biztos, hogy azt az eredményt kapja az ember, mint amire számított. Ám, ha ez így van, kihez forduljunk, kiben bízhatunk? Biztosan állíthatom, hogy a Magyar Nemzeti Levéltár szakértői mindenben segítenek, ha az ember elakad a családfakészítésben, de legjobb, ha már a kutatásunk elején tájékozódunk honlapjukon, ahol számos hasznos és értékes információra lelhetünk.

Ritter György főlevéltáros, a Magyar Nemzeti Levéltár munkatársa az elmúlt huszonöt évben tucatnyi családfa és ősfa készítésében vett részt kollégáival együtt.

– A kutatásnál az elsődleges forrás mindig az anyakönyv, de természetesen másféle dokumentumokat is használunk – mondta. – Minél visszább megyünk az időben, mondjuk a 18. és 19. század fordulójára, kezdenek egyre megbízhatatlanabbá válni a dokumentációk. Ez azért is van, mert a feljegyzések szóbeli bemondások alapján történtek, volt, hogy valamit rosszul jegyeztek fel vagy elírtak.

A rendszeres anyakönyvezést 1563-ban a tridenti zsinaton rendelte el IV. Pius pápa. Hazánkban a római katolikus egyházban az ellenreformáció kezdetén tartott 1611. évi nagyszombati zsinat intézkedett az anyakönyvek vezetéséről. Pázmány Péter 1625-ben rendelte el, hogy az egész országban ki kell terjeszteni az anyakönyvezést, de valójában még 100 évet kellett várni, hogy általános legyen. Az állami (polgári) anyakönyvezést 1894-ben vezették be törvényileg, és 1895. október 1-je óta van érvényben. Ettől a dátumtól kezdve a polgármesteri hivatalokban őrzik az anyakönyveket, a másodpéldányokat pedig az illetékes területi levéltárakban. Innentől tehát sokkal egyszerűbb a kutatás is.

Iratok a digitális térben

A legrégebbi anyakönyvi kivonat, ami ezidáig a kezemben járt, a családom egyik tagjáé volt, ő az 1800-as évek legvégén született. Az erősen megsárgult papíron gyöngybetűkkel szerepelt a tintával, kézzel írt szöveg. Az idő megviselte rendesen, a háború alatt rejtegették, hol százrét hajtották, hogy minél kisebb helyen elférjen, hol az eső verte, vagy épp a pára miatt folyt meg rajta a tinta. A katolikus egyház által kiállított papíron szinte alig volt kivehető szöveg. Ugyanettől az ősömtől halotti anyakönyvi kivonat is előkerült, és meglepődve tapasztaltam, hogy abban az időben a halál okát is feltüntették a dokumentumon, persze nem olyan precizitással, mint ahogyan azt mai fejjel elképzeljük. Az általam olvasott papíroson csupán annyi szerepelt, hogy gutaütés, amit lehet, hogy csupán bemondás alapján dokumentáltak, mint ahogyan arról korábban a főlevéltáros is említést tett. Ritter György arra is kitért a beszélgetésünk alatt, hogy az anyakönyveken túl érdemes más forrásokat is használni családunk történetének felderítésekor. Ilyenek lehetnek egyebek mellett az adóösszeírások, katonalajstromok, végrendeletek, választói névjegyzékek, fényképek hátuljára írt feljegyzések, pecsétek, de akár a Bibliák, énekeskönyvek, urbáriumok, portaösszeírások, hadiszemlék, nemzetiségi összeírások (cigány, zsidó, német), katonai iratok, telekkönyvek, egyházlátogatási jegyzőkönyvek, telepítési iratok is.

Jól emlékszem, hogy anyai nagyanyám Bibliájának üres oldalai tele voltak feljegyzésekkel, ott gyűjtötte a családtagok születésének és halálozásának dátumait, valamint a keresztelésekét és házasságkötésekét is. Miután Ritter Györggyel erről beszélgettünk, felhívtam édesanyámat, és kértem, mutassa meg újra Julianna nagymamám Bibliáját, ám ezt nem tudta megtenni. Azt mondta, nagymamám halálos ágyán azt kérte, hogy vele együtt temessék majd el a Szentírást is, így azt magával vitte a sírba.

Miközben egyre többen keresik családjuk tagjainak nyomait, a kutatás folyamata is lényegesen egyszerűbb lett. Ennek elég prózai oka van, mondja Ritter György. Ez pedig az, hogy az anyakönyvek a digitális térbe költöztek, s bár otthonról nem érhetők el, csak a levéltár szervereiről, mégis könnyebben kutathatók, mint korábban. Az ehhez tartozó lajstrom egyébként otthonról is megtekinthető a https://www.eleveltar.hu/ oldalon. Ezek az iratok a 18. századtól találhatók meg a levéltárban. A legtöbben akkor kérnek segítséget, ha megreked a kutatásuk.

– Ilyenkor kerülnek elő a már említett alternatív források, amelyeket egyébként a Családtörténet-kutatási kalauzban is felsorolnak – mondja a főlevéltáros. – Ezek mellett szóba kerülhet egy adott település felkeresése és ott a helyi iratok tanulmányozása, de egy-egy temetőt is érdemes meglátogatni, hátha ott is használható nyomra bukkanunk.

Ádámig és Éváig…

Miután tanulmányozni kezdtem a családfakutatás mikéntjét és hogyanját, azt is megtudtam, hogy a főnemesek körében sokszor presztízs kérdése volt, hogy ki meddig tudja visszavezetni a családfáját. Ennek a versengésnek néha egészen furcsa, bizarr példáival találkozhatunk a családi levéltárakban. Az Esterházy család egyik ága például egészen Ádámig vezetteti magát vissza. Amikor Ritter Györgyöt erről kérdezem, csak mosolyog, aztán azt kérdi: hát nem mindannyian Ádámtól és Évától származunk? Igaza van, talán nincs is tovább értelme ezt a kérdést bolygatni, főleg miután elmondja, hogy egy családfa elkészítésekor már az is nagyon nagy eredményként könyvelhető el, ha sikerül az 1800-as évekig visszajutni, attól kezdve már minden adat sokkal bizonytalanabb.

S ha az imént arról beszéltünk, hogy az anyakönyvek digitalizálva vannak a nemzeti levéltárban, arra is kíváncsi voltam, milyen dokumentumok kerültek fel hasonló módon az internetre. A főlevéltáros sorolja is ezeket: urbáriumok és az összeírások. A családfakutatással foglalkozóknak az is örömhír, hogy ma már az egyházi levéltárak is a digitális térbe költöztek, a Matricula.hu oldal nagyon sok egyházmegye összegyűjtött anyagát tartalmazza, az anyakönyvek itt is kereshetők.

A családfakutatás témáját hosszasan boncolgathatnánk még, hiszen legalább olyan ágas-bogas, mint egyesek famíliájának ágrajza. Ám azt hiszem, legjobb, ha azt javaslom, mielőtt valaki arra adja a fejét, hogy kiderítse ősei kilétét, mindenképpen vegyen elő egy papírt, és írja össze a már ismert őseit, és azt is, róluk mit tud. Kiindulási alapnak már ez is jó. S ha azt hiszik, ezen adatok ismerete mindenki számára evidencia, bizony tévednek. Szomorú tény ugyanis, hogy a fiatalok ma már saját nagyszüleik nevét és születési idejét sem tudják, nemhogy a déd- vagy ükszülőkét. Ezen felbuzdulva megfogadtam, hogy saját Bibliámba is felírok néhány fontos dátumot az egyébként már létező feljegyzéseim mellé. Reménykedem, hogy utódaim hasznát veszik majd ezeknek a dokumentációknak, ha máskor nem, majd akkor, amikor befejezik az általam elkezdett családfakutatást.

A teljes cikk a Magyar Kultúra magazin 2024/1. számában olvasható. Fizessen elő a lapra, hogy havonta, első kézből olvashassa! A magazin további tartalmai itt érhetőek el.