Egyéb

Csekélység

Archív 2008. április 12.
A Trafó honlapján olvasható ajánlóban szó esik a normákkal és a magas kultúrával való szembemenetelésről, a társulatnak a margináliák és az extremitás iránti fogékonyságáról, új tematikáról, új dramaturgiáról, új színházi formákról. Amit az Abbatoir Fermé színpadán, szerencsénkre mindösszesen ötvenegynéhány percben láthatunk, az egészen egyszerűen gyenge és üres - színháznak nevezni pedig igen nagy merészségre vallana.

A produkció felvezetéseként egy férfihang valamiféle filmről beszél, mely öt fiatal tragédiájának történetét mutatná be, kik "idilli autókázásra indultak, és ezzel kezdetét vette a lidércnyomás. A nap eseményei a történelem egyik legkülönösebb bűntényéhez vezettek." Pszichotriller-rajongóknak e felvezetés még adhatott némi reménysugarat, de a témáról később több szó nem esett. Ellenben, az ajtók bezárása után jó negyedórán keresztül bámulhattuk a szinte vaksötét színpadot. A szórt, színes fényben felderengett egy leharcolt fapadló, középtájt egy mélyre lógatott, fém lámpabúra, balra pedig egy asztal, mely mögött egy testes, cowboy-kalapos, korpulens férfi körvonalait sikerült lassan kisilabizálni. Távoli zakatolás és ciripelés, éji neszek szórakoztatták a nagyrészt a hallására utalt, lassan álomba merülő publikumot, majd némi diákszínjátszó-köri mozzanatoknak lehettünk tanúi. Bőröndből előmászó, fiatal lány párbeszéde egy láthatatlan személlyel, némi szadomazó áthallással. Ugyanő az asztallapra fekve, inzultálva. Felbukkanó társnője a lány testét jókora agyagdarabokkal burkolja be, a létrejött kupac terepasztallá válik, melyen egy kis játékautó dagasztja a sarat - talán az idilli hangulatú fiatalok?

Hölgy kicsomagolva, aztán nylonba újracsomagolva, testes férfi meztelenre vetkőzik, cowboy-csizmáját, -kalapját a lányra adja. A másik színésznő meztelenül vonaglik a padlón, kéjtől és/vagy a fájdalomtól, hosszan, mintha egy kínos örökkévalóságig, majd a sötét leple alatt gyöngysorokat aggat magára, fejére biggyeszt egy preparált ragadozó madarat, a lámpa fényébe áll és énekel.

Az Abbatoir Fermé honlapján bolyongva egyértelművé vált számomra, hogy a Trafó a társulat talán legszelídebb programját vállalta be, a képanyag szadisztikus, brutális, provokatív világot sejtet. A most látott Moe maar op en dolend című produkcióban mindebből van egy-egy csipetnyi, az összepakolászott fél-est összességében azonban totálisan unalmas, érdektelen, már-már kínos. Olvasom: az együttes egyre-másra kapja a külföldi meghívásokat. Riadt kérdésem: hova? E közönségoszlató produkciók káros hatásait hosszú időbe telik semlegesíteni, kivált egy olyan, izgalmas és igényes programok tömegét felvonultató, progresszív és kísérletező játszóhely esetében, mint a Trafó.