Csendélet

Michelangelo Antonioni Nagyítás című filmje ihlette meg a horvát származású Andrea Bozicot. A film egyik jelenetéből okos és kifinomult színpadi játékot készített. A Trafóban bemutatott darabja, a Still life with man and woman, vagyis Csendélet férfival és nővel lehetne akár egy festmény címe is, de a Hollandiában élő koreográfus egy filmes fogalmat, a thrillert nevezi meg műfajként. Már e választás is sugallja, hogy a művész egyfajta intermediális játékot képzel el, melyben a filmes valóság, sőt, a fénykép (nagyítás) háromdimenziós reális idővé válik.

 

A színpad izgalmas teret képez: balkézre egy szobasarkot látunk, jobbra egy nagy vetítővásznat. A vásznon a középen álló kamera képe látszik, mely a szobasarokra fókuszált. A "szobában" semmi sincs, csak fehér falak és fehér padló. Amikor Aimar Pérez Galí, egy kifürkészhetetlen nemzetiségű táncos először belép a színpadra, ötven percnyi unalomra készülök fel. Kezével fényképezőgépet formáz és kattingat az üres levegőbe. Olykor idétlenül átugrik valami láthatatlan akadályt. Azonban hirtelen belép a szobasarok terébe és ezzel valami nagyon is ébren tartó dolog veszi kezdetét.

 

Maga az alapötlet persze ősrégi: videótechnika segítségével tegyük eldönthetetlenné, hogy a látható, reális testek és a mellettük megjelenő (róluk) vetített egyidejű képek vajon valóban a helyszínen generálódnak vagy pedig előre felvett trükkök sorozatát látjuk. A vetítővásznon látható képek ugyanis vagy olyasmit mutatnak meg, amit nem láthatunk - például a fehér térben mozgó férfi mellett hirtelen megjelenik egy botladozó nő, hogy aztán a semmibe vesszen - vagy olyasmit, ami nem lehetséges, például a vásznon hirtelen megjelenik egy baljóslatú ajtó az egyik falon, mely a következő képben résnyire ki is tárul.

 

Sarah Vanhee, az először csak szellemként megjelenő táncosnő egy idő után kiperdül a maga kihívó valójában is. A két figura egymást váltogatja a színen, miközben a vetítővásznon elszabadul a koreográfus és a videótechnikus szürreális képzelete, ablak jelenik meg a falon, a szoba átváltozik szellemjárta, sejtelmes sarokká, aztán leomlanak a falak, és már a park képei mutatkoznak (vö. a Nagyítás parkjával), aztán maga az ablak is leesik a falról. Közben a valós "szobában" nem történik semmi, csak a két különös, mégis hétköznapi ember simogatja a levegőt. A mű végén a vetített ablakon kiszáll egy piros lufi, amit később a Trafó kávézójában a földön találunk. Valami kiszabadult a képből. Kissé szájbarágós, de emlékezetes megoldás.

 

A produkció filozófiai kérdéseket feszeget, miközben a néző sem unatkozik. A Nagyítás alapötletét variálva a valóság és annak leképezése, a jelenlét és nem-jelenlét, a létezés és a nem-létezés különbségét tematizálja. Középpontban az elmaradt érintések, két egymást elkerülő ember élete, akinek végül közös bűne lesz egy láthatatlan halott. Andrea Bozic munkája nemcsak lírai tartalommal rendelkezik, nem pusztán az emlék mint jelenlét elbeszélése, hanem átgondolt kísérletezés a médiumokkal. A képek hordozóanyagai, vagyis a film, a fotó, az árnyék fogalmainak elbizonytalanítását hajtja végre, hátborzongató kétségekkel töltve el a nézőt, hogy amit valóságnak gondol, vajon valóban az-e, és hogy a mechanikus rögzítés vajon a valóság dolgait őrzi-e meg, vagy valami olyat, ami azokon túli.