A nyár nemcsak a strandról és a melegről szól, hanem a felfedezésről, az újdonságokról, a csodákról is. Legtöbbünk ilyenkor ér rá múzeumba, kiállításra menni, és a nyaralásba sokan becsempészünk városnézést is. Így látogattunk el mi is Hegykőn járva a Csipkeházba. Édesanyámmal kettesben fedeztük fel a falu szívében, közvetlenül a templom szomszédságában álló épületet, amelyről nekem azonnal a Jancsi és Juliska ugrott be. Egyrészt azért, mert a konyhában egy olyan hatalmas falapát támasztja a kemence falát, mint amilyenre Jancsit szeretné ráültetni a mesében a boszorkány. Másrészt azért, mert a küszöböt átlépve egy elvarázsolt mézeskalácsházban találjuk magunkat: amely igen-igen régi és telis-tele van kinccsel, szépséggel.
A Csipkeházat egy egyedülálló höveji csipkegyűjtemény bemutatására hozták létre. Itt láthatjuk Szigethy Istvánné A bölcsőtől a szemfedélig című kiállítását. A több mint 100 éves ház azonban maga is különlegesség, hiszen megnézhetjük az igazi ritkaságnak számító, ma is működő, hatalmas kemencéjét, a konyhából pedig a régi bútorokkal berendezett tisztaszobába léphetünk. Mintha csak egy pillanattal ezelőtt hagyta volna el a gazdája a hálószobát, mi pedig a múltba csöppentünk volna ? ezt érezzük a helyiségben. Nagy faágyak egymás mellé tolva, alattuk kis, fonott házipapucs, előttük asztalka székekkel, szemben ruhásszekrény és Szűz Mária-szobor.
Ha a konyhából a másik irányba indulunk, egy ebédlőbe érünk, onnan pedig egy újabb, kisebb kemencés konyhába. Régen, 100 évvel ezelőtt a tornácos házban két család lakott, azért maradt meg a két különálló konyha és szoba. A felújításkor megőrizték ezeket a részeket, és új termet építettek a kert felé, ahol a csipkekiállítást tekinthetjük meg. Szigethy Istvánné munkáiba belehímezte minden örömét és fájdalmát, és ezt a látogatók is megérzik. Ezek a csipkék megszólítanak minket. Arra kérnek, álljunk meg egy perce, és csodáljuk meg, mire képes egy asszony a két kezével.
Szigethy Istvánné 2011. augusztus 18-án megkapta a Népművészet Mestere címet. Örökségét igyekszik továbbadni azoknak a diákoknak, nyugdíjas társainak, érdeklődőknek, akik őszinte csodálattal szemlélik alkotásait, és vágynak arra, hogy maguk is elsajátítsák a höveji fehér hímzést.
?Hövej, a fehérhímzéséről ismert település a szülőfalum ? mutatkozik be a múzeum oldalán Szigethy Istvánné. ? Több mint negyedszázadnyi időt éltem itt, ahol az asszonyok a család megélhetését a kézimunkázásból befolyt összeggel tették biztosabbá. Még nem voltam tízéves, amikor édesanyám először rámát, előrajzolt anyagot, tűt és fonalat adott a kezembe és hímezni tanított. Édesapám tragikus halála után gyermekfejjel én is ?kenyérkereső? lettem, hiszen nagy örömömre már az első kézimunkámat piacra vitték, ahol meg is vásárolták. Szép napok voltak, amikor hosszú téli estéken a petróleumlámpa fényénél, az asztalt körbe ülve varrtuk ismerősökkel együtt a szebbnél szebb kézimunkát. Ekkor már a Háziipari Szövetkezet megrendelésére dolgoztunk. Egyre bővült a pókozások (lyukhímzések) száma, újabb és újabb minták születtek. A kézimunka iránti kereslet folyamatosan nőtt, még Sztálinnak is készítettünk egy nagy asztalterítőt, amit négyen hímeztünk. Huszonöt éves koromban elkerültem Hövejről, de a hímzést nem hagytam abba. Míg szülőfalumban éltem, általában előre megterveztetett mintákat hímeztünk ki, ám az idők folyamán már ezt is egyedül készítettem (kezdetben persze én is kikértem a tapasztaltabbak, így pl.: Pócza Margit véleményét is.) A kézimunkázás öröme és szeretete egész eddigi életemet végigkísérte.?
A múzeum legutolsó termében valóban megcsodálhatunk mindent, ami egy embert a földi élete során elkísér. Pólyát, gyerekruhákat, menyasszonyi ruhát, kötényeket, terítőket, függönyöket, lámpaernyőt, oltárterítőt, fali képeket, ágytakarót. Arról, milyen szép is mindez, nem lehet beszélni és írni, mert ezt látni kell!
A höveji csipke történetéről azonban érdemes tájékozódni, hogy megérthessük és értőn szemlélhessük a munkákat. A Höveji Csipke oldalán Kovácsné Pócza Ágnes Kézműves Remek Díjas népi iparművész, a Höveji Csipke Egyesület elnöke így ír a csipkéről: ?Magyarországon, Győr-Moson-Sopron megyében, Kapuvár mellett található egy alig 330 fős kis település, Hövej. A kis falu olyan népművészeti kinccsel rendelkezik, amely egyedülálló a maga nemében: ez nem más, mint a höveji csipke. A kis faluban élő, ügyes kezű asszonyok generációi 150 év alatt fejlesztették ki, anyáról leányra hagyományozva azt a hímzés technikát, amelynek eredményeként létrejött a ma ismert, rendkívül változatos forma és mintavilágot alkalmazó csipke. Hövej méltán lehet büszke azokra a hímző asszonyokra, akik életben tartották, gazdagították és a világnak bemutatták népművészeti alkotásaikat. Nemcsak a munka szépségéért készítették a hímzéseket, azért is, mert igény volt rá, mert eladhatóak voltak. Így a családjaik megélhetéséhez is hozzájárultak a höveji asszonyok. A teljes mértékben kézzel készített fehér lyukhímzést a ?pókolás? rendkívüli változatossága teszi a maga nemében egyedülállóvá. Nevét onnan kapta, hogy a virágok közepén kivágott és körülvart lyukakat, levélbelsőket tűvel, huroköltések gazdag variálásával- ?pókolással? ? töltik ki. Nincs két egyforma munka, minden hímzésben benne van az alkotó szíve lelke??
Ezt az utolsó mondatot magam is tanúsíthatom. A Csipkeház minden hímzésében benne van az alkotó szíve és lelke. Türelemről, szeretetről, múltról, szépségről, örömről és fájdalomról mesélnek a csipkék mindazoknak, akik ide látogatnak.
Írta és fotózta: Wéber Anikó
