Csoda és Kósza két ló, akik egy Gödöllő melletti tanyán élnek, Ágh Sajó bácsi és felesége, a gömbölyded és lágyszívű Gyöngyi néni gondnoksága alatt. Különleges lovak, beszélni is tudnak, és mindenféle kalamajkába keverednek, aminek sokszor Kósza makacs és kíváncsi, kószálós természete az oka, és még a bölcs, nyugodt és csodásan fanyar humorú Csoda sem mindig tudja elsőre kihúzni őt a pácból. De azért próbálja szüntelen, hisz igaz barát. 

A Csoda és Kósza a Pozsonyi Pagony gondozásában jelent meg 2007-ben, és Baranyai András illusztrálta.

A két vagány, szemtelen, kicsit nyegle, de csupaszív fickó számára a barátság, no meg a család a legfontosabb, ami Györgyi nénit és Sajó bácsit jelenti. Kalandvágy és kíváncsiság jellemzi őket, és nem ismernek lehetetlent. Pizzát készítenek liszt nélkül, jó adag műanyag és fémhulladék felhasználásával, a Marsra utaznak egy kiszuperált traktormotorral, hőlégballonnal a Szaharába és az Északi-sarkra is eljutnak (legalábbis az egyikük), és akkor az időutazásról még nem is beszéltem. 

Igazi modern mese, amely nélkülözi a tündérek és manók csillámporos világát, átlagos hétköznapokról és a minket körülvevő világról szól, jó ritmusú, gördülékeny és természetes nyelvezettel. Mesél egy letaposott virágról, gyomorrontásról vagy épp a Hungaroringről. Pikantériáját az adja, hogy a teljesen hétköznapi szédületes iramban tud átfordulni a másik végletbe, a kifacsart, egészen őrült irracionalitásba. Például olyasmibe, hogy a fent említett szúrós-vágós, ehetetlen fém- és műanyag maradékból összetákolt pizzautánzat némi kenőolajjal leöntve kifejezetten ízlik a miniszter úrnak, még ha egy-két foga bánja is a gasztronómiai kalandot. Egy-egy jelenet hullámvasútként ragadja magával a szereplőket, burleszkre jellemző hajszoltsággal rohanva a legvégső ponton is túl, de még így is belül maradva a mese terében, és a végén mindenki békésen poroszkál haza, miután ízzé-porrá zúzták a Közlekedési Múzeumot.

A szereplők jó része valós személy, köztük Zsófi és Matyi vagy nagynénjük, a pilótanő, de maga Sajó bácsi és Gyöngyi néni is, még ha erősen karikírozva is jelennek meg. A szerző a valóságból merít, és nem is akarja szépíteni a dolgokat. Sok magyar kisgyerek mindennapjának része például, hogy a szeretett személy – itt Sajó bácsi – elég sokat sörözik. Szimpatikus, ahogy Czigány Zoltán a rögvalót is meg meri mutatni, hisz azt a gyerekek is látják, hiába szeretnénk azt hinni, hogy nem. A szerző szemrebbenés nélkül kifigurázza a hivataluk mögé bújó, teszetosza rendőröket vagy a beszédes nevű Tök Elek minisztert, aki még az alanyt és az állítmányt sem képes összeegyeztetni a mondataiban. A modern világ fonákságai válnak nevetségessé a körüludvarolt politikus vagy épp az utánfutónyi hóért pénzt kiadó, boltkóros fickó alakjában.

Persze nemcsak ezek „a király meztelen” pillanatok és nevetésre ingerlő helyzetek adják a mese humorát, hanem a sok kiszólás, nyelvi játék, leleményes, néha fárasztó szóvicc is. „Mi ez a massza itt?” – kérdezi döbbenten Felipe Massa a Hungaroringen. Vagy: „Gyere, van a közelben egy kis oázis” – hívja maga után a teve Kószát a Szaharában. „Gondolom, hogy kicsi, ha még o-áz is” – érkezik a válasz. Ezek tudnak fájni, de hihető, hogy ilyesmik szakadnak ki apából egy végigdolgozott nap után, és önmagát is szórakoztatja ezekkel, miközben a gyerekeit és minket is. 

Hogy ez mennyire így van, bizonyítja az első könyv sikere, amely 2008-ban megkapta az Év gyerekkönyve díjat a Gyermekkönyvek Nemzetközi Tanácsának  magyar tagozatától. 

2009-ben megjelent a Csoda és Kósza körül a Föld, majd 2011-ben Czigány Zoltán betegsége és megrendítően korai halála miatt az utolsó kötet, a Csoda és Kósza legrégibb kalandjai. Három mesekönyv mindössze, de a történet nem ért véget. Számtalan színházi, bábszínházi feldolgozás született az elmúlt években, Csoda és Kósza legendás kettőse mindenhol meghódítja a nézőket. Lassan tíz éve fut az Örkény Színházban is hangjáték formájában, a főbb szerepekben Znamenák István, Gálffi László és Pogány Judit brillírozik. Az előadás szenzációs és megnyugtató tapasztalatnak is, hogy a sokrétű, fantáziadús emberi hang mennyire delejező és magával ragadó tud lenni, mindenféle csillogó látványvilág nélkül is elvarázsolja a közönséget – gyereket, szülőt egyaránt.

Még ma sem annyira szokványos, de mindig üdítő ilyen mókás mesekönyvekbe botlani, hisz a gyerekek nagyon nyitottak a humorra, a Csoda és Kósza pedig igazolja, hogy nemcsak akkor lehet katartikus olvasmányélményhez juttatni őket, ha erkölcsi tanulsággal kibélelt boldog befejezéseket kínálunk nekik, hanem akkor is, ha csak hagyjuk őket önfeledten kacagni. 

Szilágyi Diána teljes írása a Magyar Kultúra magazin 2022/8. számában olvasható.

Illusztrációk: Baranyai András. A Pagony könyvkiadó engedélyével.