Csodák és földi dolgok – A Harag György Társulat Csongor és Tündéjéről

Közös miniévadot szervezett március 28-a és április 2-a között a Szatmárnémeti Északi Színház két társulata: a Harag György nevét viselő magyar társulat és a Mihai Raicuról elnevezett román társulat egyaránt 3-3 előadást tartott a hat nap alatt, a rendezvényen több román és magyar színikritikust, kulturális újságírót, illetve rádiós szerkesztőt látott vendégül a színház. A miniévad román nyelvű előadásait magyar nyelven feliratozták, a magyar nyelvű előadásokat pedig román felirattal tekinthették meg a résztvevők. A rendezvénysorozat második napján a Sardar Tagirovsky rendezte Csongor és Tünde volt műsoron, a produkció június 13-án látható a budapesti Thália Színházban, a Színházi Olimpia keretében.

Ritkán látni Vörösmarty Mihály drámai költeményéből olyan előadást, amely a mű öt felvonása alatt mindvégig fent tudja tartani a közönség figyelmét, egyrészt a terjedelme, másrészt a nyelvezete miatt. És az is fontos kérdés, hogy egy-egy színpadi változat meg tudja-e szólítani azt a korosztályt, amely számára ugyan Vörösmarty műve kötelező irodalmi olvasmány, de már az is pozitívumnak számít, ha elolvas egy rövid tartalomismertetőt. Ám az, hogy végigüljön egy 255 perces, két szünettel játszott produkciót, valóságos kínzásnak számít a másfajta ingerekhez, élményekhez szokott fiatal generáció számára. Nos, bevallom: látva a március 29-i, középiskolás bérletben játszott teltházas előadás közönségét, kissé megrettentem, de előrebocsátom, félelmem megalapozatlannak bizonyult, ebben az írásban tehát külön dicséret illeti a szatmári diákokat.

Köztudott, hogy Vörösmarty Mihály darabja, akárcsak másik két „nemzeti drámánk”, nagy kihívás minden rendező számára. Úgy tűnik, Sardar Tagirovsky sikeresen megbirkózik ezzel „az élet értelmét, célját kutató nagy filozófikus művel”, és Kupás Anna díszlet- és jelmeztervezővel, Bakk Dávid László zeneszerzővel, valamint Szabó Franciska koreográfussal együtt olyan izgalmas, mágikus világot teremt a színpadon, amely ugyan magán hordozza a romantika jegyeit, mégis a máról és a mához is szól, kibontva és megjelenítve a mű különböző rétegeit. Tanúja ennek az időnként csodás elemeket, olykor pedig nagyon is földi dolgokat megjelenítő előadásnak maga a szerző, Vörösmarty Mihály (Varga Sándor), és annak ifjúkori, reménytelen szerelme, Perczel Adél (László Zita) is, az ő mindvégig néma jelenlétük „foglalja keretbe” a több mint négyórás előadást, amelynek – hosszúsága ellenére – minden perce részletekbe menően kidolgozott mind látványban, mind színészi játékban.

A Bessenyei Gedő István dramaturg és a rendező által jegyzett szövegváltozat „kiegészítő magyarázatokat” is tartalmaz, az előadás folyamán a néző kivetítőn követheti a darab keletkezéstörténetéről és a szerző viszonzatlan szerelméről szóló információkat, illetve az egyes felvonások kezdetét. A rendező ezzel mintegy magyarázattal szolgál az előszínpad két szélén ülő néma figurák jelenlétét illetően, akikhez a darab szereplői ugyan időnként viszonyulnak, de többnyire olyanfajta némajátékban merül ki ez a kapcsolat, mintha a szereplő a szerzőhöz fordulna segítségért egy-egy probléma megoldásában, vagy épp számonkérné a szerzőt, hogy miért hozta őt ilyen helyzetbe.

Vörösmarty és Perczel Adél jelenléte az előadásban talán azt is hivatott jelezni, hogy a szerzőnek, ha másként nem, végül ilyen formában megadatik a lehetőség színpadon látni darabját – köztudott, hogy a színművet nem mutatták be Vörösmarty életében –, követni, hogyan boldogulnak az általa megírt karakterek, és ha már a valóságban nem, legalább a fantázia világában, egy közösen eltáncolt előadásvégi keringő segítségével beteljesülhet az Adél iránt érzett reménytelen szerelem.

A Sardar Tagirovsky rendezte produkció egyik erőssége a mélyreható szövegértelmezés – manapság egyre ritkább –, ami nagy segítség ennek a romantikus költői víziónak a megértéséhez, ugyanakkor erős színészi jelenlét jellemző az előadásra. Különösképpen örültem Moldován Blanka Mirígyének. Üdítő volt nézni alaposan átgondolt, szépen felépített alakítását, amely mellőzi az általános gonoszkodó anyó képét. Életerős, tudatos, okos nőt látunk, aki céljai eléréséhez beveti teljes „boszorkányfegyverzetét”, célja eléréséhez szövetkezik akár a föld alatti hatalommal is.

Általában mindegyik szereplőre jellemző egyfajta sajátos, nem megszokott jegy ebben az előadásban. Megkapó, ahogyan a Csongort alakító Szabó János Szilárd és a Tündét játszó Budizsa Evelyn boldogság- és szerelemkeresésük közepette ugyanolyan természetességgel vannak jelen az égi, az ideák világában, mint a másik szinten, a földi világban játszódó eseményekben. Finom nüanszokat felmutató játékukat segíti a térhasználat is, amely kiterjed a szatmári színház forgószínpadától egészen a terembeli széksorokig, sőt, a titokzatos aranyalmafát „megtestesítő” színháztermi csillárig.

Remek Ilmát alakít Keresztes Ágnes, méltó párja a Balgát játszó Orbán Zsolt. Három clown-szerű figura bőrébe bújtak az ördögfiak – Rappert-Vencz Stella (Kurrah), Diószegi Attila (Berreh), Kovács Éva (Duzzog) – közülük is kiemelném Rappert-Vencz Stellát, aki Balga „alteregójaként” is nagyszerű pillanatokat szerez. A három allegorikus figura – Kalmár (Nagy Csongor Zsolt), Fejedelem (Méhes Kati), Tudós (Rappert-Vencz Gábor) – közül leginkább Méhes Kati másodszori, immár bukott fejedelemként való megjelenése hatásos, látványban és szövegértelmezésben egyaránt. Figyelemreméltó a Ledért játszó Bogár Barbara. Akárcsak Mirígy szerepe, úgy ez is könnyen a közhelyes megoldások áldozátává válhat, ezért is hat meglepetésszerűen Bogár Barbara alakítása, aki a néhány percnyi jelenetbe belesűríti a figura boldogulni vágyását, de számkivetettségét is.

Érdekes megoldást választott a rendező az Éj monológhoz. Megzenésített változatban halljuk ezt a filozofikus gondolatokat, világértelmezést megfogalmazó szöveget, amely által a monológ sajnos veszít kiemelt fontosságából. Talán ezért is választja az Éj szerepét játszó, mellesleg hófehérbe öltöztetett Kovács Nikolett azt a megoldást, hogy az énekelt részekből időnként prózára vált, hogy jobban érvényesüljenek a szerző mélyreható gondolatai.

Nem tudom, hogyan működik majd egy másik térben mindaz, amit Sardar Tagirovsky játékban, hatásban és térhasználatban felépített, de reménykedem abban, hogy a Thália színházbeli vendégjátékon okosan megtalálják a módját annak, hogy ez a kissé hosszúra sikeredett, de annál érdekesebb előadás ne veszítse el eredeti formáját.

Nyitókép: Budizsa Evelyn, Tünde és Szabó János Szilárd, Csongor szerepében a Szatmárnémeti Északi Színház Harag György Társulatának Csongor és Tünde előadásában.

Fotók: Czinzel László