 |
Macca már egy ideje visszafelé tekint, de miért is ne, méltósággal öregedett meg, így aztán örökké fiatal maradt. Akkor is fiatalos, amikor egy fáradtnak tűnő szvinges asztalizenével rukkol elő. Az ex-Beatle kitűnő formában van, az öt éve, 2007-ben megjelent Memory Almost Full is kiváló munka volt, a meglehetősen szexi című Kisses On The Bottom pedig más. Másképp jó. Jutalomjáték, ahogy jutalomfalatra utal a cím is: csókra, mely nem a szájat érinti, hanem valami mást. Mondjuk, ez az egyetlen igazán fickós dolog a lemezen, mert a hangzóanyag érzelmes és egyben rádióbarát vintage jazz. Bár benne volt a pakliban, hogy Macca egyszer készít egy ilyet, de most, hogy kézben tarthatjuk a lemezt, világossá vált, hogy valójában teljességgel felesleges kör volt. Ez a nagyszerű ember nem tett hozzá semmit a műfajhoz, annak ellenére nem, hogy olyan közreműködők adták egymásnak a kilincset, mint Diana Krall (akinek játéka alapvetően határozza meg a lemezt), de ott van a többi kiválóság is, Eric Clapton, Stevie Wonder, Anthony Wilson és még egy tucat fantasztikus zenész, a London Symphony Orchestráról már nem is beszélve. És ahhoz képest, hogy milyen alkotói potenciál mozdul meg, a végeredmény csak egy kedves műsor lett, ami inkább Macca magánügye, mintsem milliós rajongótáborának kollektív élménye. A műsor végén az ember már biztos benne, hogy a címbéli vagányság is az, ami: a nyitó dal, az ?I m Gonna Sit Right Down And Write Myself A Letter című 1935-ös keltezésű Fats Waller-számban a csók csak a levél aljára kerülhet, nem máshová.
