Csökkenteni a távolságot a mű és a néző között

Miért a művészettörténetet választotta?

Kiskoromtól nagyon kötődtem Olaszországhoz a családomnak
köszönhetően – ez volt az első külföldi ország, ahova eljutottam –, és
lenyűgöztek az ott látott történelmi emlékek. Az olasz kultúra iránti különleges
vonzalom nagyon sokáig megmaradt, de végül a 20. század művészete felé
fordultam már az egyetemi évek közepén. Később más, modern művészettel foglalkozó
művészettörténészektől is hallottam, hogy hasonló volt a kiindulási pontjuk: az
ikonfestészettől vagy a quattrocentótól jutottak el a 20. századig.  

Mennyit változott a
művészettörténet oktatása?

Én 2011-ben végeztem, és még a második világháborút követő évtizedek művészettörténet-oktatását jellemző stílusban/rendszerben tanultam. Akkor még csak az ELTE Bölcsészettudományi Karán volt művészettörténész-képzés, ahol az emblematikus, szinte iskolaalkotó, a történeti tudományokhoz erősen kötődő tanárok hangsúlyosabban a középkorral, reneszánsszal, illetve a modern művészettel foglalkoztak, míg a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen építészettörténettel vagy például az antikvitás korával. Az elmúlt 10 évben nagy változások voltak, a kurátor szak létrejötte, a művészeti menedzsment- és a művészetelmélet-tanszékek sokasodása új struktúrát hozott, ami főleg a kortárs művészettel foglalkozókat érintette. Ők már sokkal pragmatikusabban készülnek a pályájukra, míg mi – még igen hagyománykövetően – a 20. század elején és közepén írt szakirodalomból, elsősorban német, amerikai, angol, olasz könyvekből igyekeztünk tudásunkat fejleszteni. Nekünk még nem adatott meg a választás, hogy mennyire szeretnénk elmélyülni egy adott korszakban, kronologikusan vettük végig a művészet történetét. 

Az állam 1991-ben hozta létre a Kállai Ernő Művészettörténészi és Műkritikusi Ösztöndíjat, hogy segítse a kortárs művészet és határterületeik feldolgozását. Ezt Ön kétszer is elnyerte. Hogyan tudja segíteni egy ilyen ösztöndíj a kutatót?

A francia–magyar képzőművészeti kapcsolatokkal foglalkozó témámból következően elengedhetetlen a külföldön történő kutatás. Az ösztöndíj tette lehetővé, hogy több alkalommal Párizsban tartózkodjam. A mostani, második ösztöndíjas évemben további tíz évvel kiterjesztem a kutatás időbeli határait, és az 1948 és 1958 közötti éveket vizsgálom. Ebben az időszakban óriási váltás történik a francia–magyar képzőművészeti kapcsolatok rendszerében, minőségében, hiszen Magyarország ekkor már tragikus módon lezárta határait és a kulturális kapcsolódásait a Nyugat felé. Ennek feldolgozásához például sok személyes interjúra van szükség, mert azok során lehet érzékeny és fontos részleteket megtudni valakiről, viszonyokról, egy-egy téma mélységeiről. Az ösztöndíj nagyban megsegítheti a külföldi szakirodalomhoz való hozzájutást, annak megvásárlását is. De szerintem a támogatás legnagyobb jelentősége abban áll, hogy a kutató nagyobb anyagi biztonságban érezheti magát, ami alapvetően fontos egy elmélyült munka során.

A témán belül is van
olyan terület, amely kiemelt figyelmet kap?

Különösen érdekel, hogy a 1920-as években Franciaországba emigrált – ott már berendezkedett –, illetve az 1945-től 1948-ig tartó rövid időszak újabb hullámával távozó magyar művészek hogyan válnak le arról a reményről, vagy mit tudtak tenni azért, hogy további kapcsolatokat ápolhassanak a magyar művészekkel, a magyar művészettel, és mindeközben hogyan válnak francia művészekké. Vizsgálom azt is, hogy kik tudtak kijutni (jellemzően Párizsba), ha csak rövid időre is, és kik választották a rövid látogatás helyett az örökre szóló távozást, és váltak francia-magyarokká. Az emigráns (művész)lét és a beilleszkedés nehézségei is foglalkoztatnak, a boldogulás kérdése. Hiszen ezeknek az alkotóknak a nagy része hatalmas egzisztenciális problémákkal küzdött, miközben fantasztikus és időtálló életműveket építettek fel. És mégis, ha a mai helyzetet nézem, a súlyos gondok és nehézségek ellenére ők talán jobban tudtak boldogulni, mint ma egy magyar művész vagy művészettörténész Párizsban.

Victor Vasarely
(1906-1997) viszont kilógott ebből a sorból...

Nagyon kevesen érkeztek úgy Párizsba, hogy bízhattak a gyors „munkába állásban”, valódi lehetőségekben. Legtöbben csak nagy bátorsággal nekiindultak, vállalva a bizonytalanságot és akár az éhezést is, a méltatlan körülményeket, hogy a napi betevőjüket – ahogy kezdetben Brassai (1899-1984) is – teljes esetlenségben, a megnyitókat követő gáláns fogadások tálcáiról szerezhette be.

Vasarely esete szinte unikális: rögtön állást kapott, egy gyógyszergyártó cégnél lett grafikus, amiből meg tudott élni, mellette pedig tudott a saját művészetével foglalkozni. Őt idős korában találták meg a feloldhatatlanul nehéz élethelyzetek: be kellett zárnia az Aix-en-Provence-i Alapítványát, végig kellett néznie, amint apránként elveszíti a korábban ikonikussá vált életműve felépítményeit. Mi, a budapesti Vasarely Múzeum munkatársai, örülünk és igyekszünk kihasználni, hogy névadónk szerepét és művészetének értékét az utóbbi években újra- és felértékelte az európai szcéna. Gondolok itt a 2018-ban, a madridi Thyssen-Bornemisza vagy a frankfurti Städel Múzeumban, illetve 2019-ben a párizsi Centre Pompidou-ban megrendezett életmű-kiállításaira.

Mi a feladata ma egy
kurátornak? Ezt azért is kérdezem, mert nemrégiben zárult a MANK Magyar
Alkotóművészeti Közhasznú Nonprofit Kft. szentendrei galériájában a Művészet
és játék című kiállítás, amelynek ön volt a kurátora.

Elsősorban művészettörténésznek, másodsorban muzeológusnak
vallom magam, és csak sokadikként kurátornak. Ugyanakkor igyekszem tanulni a
kortárs művészettel foglalkozó kurátor barátaimtól, mert fontos nekem, hogy
folyamatosan figyelemmel kísérjem a jelenkorom művészetét is.

A kurátorság mást jelent egy kutató alkatú szakembernek, és mást egy kortárs művészettel foglalkozónak. Ez utóbbiak azok, akik elsősorban kurátornak nevezhetők, és esetükben a koncepció is más, hiszen a kortárs művészetnél az élő művész szerepe sokkal fontosabb.

Magyarországon ma divatos a konceptuális művészet, a társadalmi folyamatokat vizsgáló témák vagy a közép-európai tendenciák felfedezése meghívott külföldi művészekkel. Egyre többen próbálnak külföldi művészekkel, kurátorokkal együtt dolgozni, ezzel is friss lendületet, új aspektusokat vinni a munkáikba. De egy kiállítás technikai feltételei – az, hogy mennyi pénz áll rendelkezésre a tárlat létrehozásához – mindig erősen kötik a kurátor kezét. Ugyanakkor a kapcsolatrendszer mindig tudja ezt korrigálni.

A MANK tárlata egy
kicsit kirándulás volt a kurátori munka területére?

Igen, és nagyon izgalmas volt, örülök, hogy részese lehettem. A tematikáját illetően alapvetően fontos nekem a játék fogalmának sok rétege és problematikájának kibontása, ezért is vállaltam el. A MANK által meghirdetett projektben 141, 35 év alatti alkotó által készített pályázati munkából került ki az a 20 alkotás, amelyekkel a közönség találkozhatott. A kurátori munkám tehát az új művek megismerésével, majd a kiválasztással kezdődött. Általában a kurátor korábbról ismeri a műveket a válogatásához. Ebben az esetben a munkámat egyfelől megkönnyítette, hogy én dönthettem, másfelől viszont nehezítette, hogy a műveket pdf dokumentumok alapján kellett szelektálnom, nem ismerhettem meg azonnal atmoszférájukat, egymáshoz való rezonanciájuk minden részletét.

Hogyan tud ma a
művészettörténet és a művészet eljutni a szélesebb közönséghez?

A kortárs művészet Magyarországon is kiemelten foglalkozik társadalmi problémákkal, olyan témákkal, amelyek a mikrovilágunkat, személyünket is érintik. Így a mű közelebb kerülhet a nézőjéhez, sőt, ha igazi interakció jön létre, a kettő egybe is olvadhat. Ilyen volt a Művészet és játékon bemutatott egy-egy önreflexív alkotás is. Olyan munkák ezek, melyek friss – egyébként univerzális – élményekből táplálkoztak, például megjelentek rajtuk a pandémia időszakának szorongásai. Egy tárlat sikerét jelzi, ha csökkenteni tudja a művek és a néző közötti távolságot. Gyakran tapasztalom, főleg kortárs kiállításokon, hogy a feliratok hiányoznak, illetve bonyolultságuk nem növeli a bemutatni kívánt művek értékét. Baj, ha a vizuálisan és intellektuálisan is befogadásra felépített projekt nem válik kerek egésszé.

A Művészet és játék kiállításban ezt igyekeztünk elkerülni azzal, hogy a fiatal alkotók kibontakozásban lévő világának megértését segítve, a művek mellett rövid, ars poétikus, a pályázati anyagból vett idézeteket helyeztünk el. Számomra a művészek saját interpretációi, bár nem kizárólagosan, de rendkívül inspiratív kiindulópontként tudnak szolgálni.

Fotók: Kultúra.hu/Belicza László Gábor

#kortársak fekete-fehérben