Nagyon divatos szerzőről van szó, akinek korábbi művei nyers, sőt durva szókimondásukkal, a legszörnyűbb egyéni és családi történeteket is megrázó tárgyilagossággal közlő hangjukkal, nem utolsósorban pedig a rendezői fantáziát végtelen szabadságra csábító, nyitott dramaturgiájukkal méltán váltak az európai színpadok olykor hatalmas viharokat is kiváltó sztárelőadásaivá. A Lángarc, a Hideg gyermek - de még a szerintem jóval gyengébb Paraziták is - fontos, az ellustulásra hajlamos színházi közeget jótékonyan provokáló darabok. (Magyarországon mindháromhoz volt szerencsénk az elmúlt tíz évben, tehát követtük az európai trendet: Zsótér Sándor a Radnótiban remek Lángarcot rendezett, Wulf Twiehaus a Krétakörrel jó kis vihart kavart a Hideg gyermekkel, de még a Napszínház Szakács Emese rendezte, amúgy felejthető Parazitákja is megérte, mert Bíró Krisztának lehetőséget teremtett egy nagyszerű alakításra.)
Most meg itt ez a menthetetlenül rossz darab, amelyet az Új Színház A csúnya címen mutatott be. (Miért nem inkább "ronda", vagy legalább "csúf"?! - a csúnya akár kedveskedő, sajnálni-szeretnivaló lényt is leírhat, konnotációi jóval elfogadóbbak, mint az eredeti nyers durvasága. Bár lehet, hogy a fordító Veress Annának van igaza, s ő már a címválasztással is jelezni akarta, hogy itt hamisítatlanul olcsó bulvárt kapunk, ami fényévekre van mondjuk a Lángarc társadalom- és erkölcskritikájától.
Aprócska ötletre épül a történet - amely mellesleg a világirodalom egyik legrégibb toposzának korszerűvé ficamított
változata: a rettentő külsővel és/vagy sorssal megvert hősünk világra szóló szépséggé és/vagy boldog (=gazdag) emberré avanzsálásának fordulatai és következményei felidézhetők a királyfivá csókolt békától A Notre Dame-i toronyőrön át A Szépség és a Szörnyeteg szegény szörnyetegéig, amint a motívumot megtaláljuk a görög-római mitológia, vagy az Ezeregyéjszaka meséi, vagy a Pancsatantra szanszkrit mesegyűjtemény megfelelő történeteiben (lásd még Frankenstein, doktor Faustus, valamint a fél világirodalom). Ezzel persze nincsen semmi baj - Seneca, Shakespeare, Moli?re sem csinált mást, mint jórészt már meglévő alapanyagból dolgozott, csak hát a végeredmény... Mayenburg új black comedyjében Lette úr sorsa (tükhéje), az elrettentő csúfság: rá sem lehet nézni (a szó szoros értelmében, hiszen felesége a kapcsolatuk kezdete óta csak a bal szemébe néz, mert ki sem bírná, hogy férje egész arcát nézze); hősünk elrettentő külsejére úgy derül fény, hogy munkahelyi főnöke nem engedi, hogy a briggi kongresszuson ő mutassa be új találmányát, az erősáramú dugaszt, mert rondasága elijesztene minden potenciális vásárlót. Következik az agón, a harc a változásért: Latte úr átoperáltatja arcát, s az eredmény száznyolcvan fokos fordulatot hoz életében: a nők bálványa, vállalatát felvirágoztató, gazdag konferenciasztár lesz. Csakhogy jön a hübrisz: elbizakodottá, gőgössé válik hősünk, aki falja a nőket és elhanyagolja munkáját, s eközben plasztikai sebésze elkezdi sorozatban előállítani a Lette-arcú pasasokat (értjük, ugye: éles klónozáskritika), így Lette úr sorsa a jóból a rosszba fordul, s így már meg is érkeztünk Arisztotelész tragikus hőséhez. Az exodosz a megérdemelt bukás-bűnhődés: a hirtelen nagyon komoly hangulatú, tragikusnak ható zárókép, Lette úr és egykori asszisztense, az időközben szintén Lette-arcú Karlmann úr duett öngyilkossága.
A legnagyobb baj, hogy mindez úgy van megírva, hogy minden jelenet első percében - de legkésőbb a másodikban - pontosan lehet tudni, hogyan fog folytatódni, s mi lesz a vége. Üres komédiapatron például a kétszer is visszatérő - és kínosan hosszan felvezetett - félreértés, hogy a hosszú asztal mellett ülő főnök nem ahhoz beszél, aki válaszol. Mulatságos. Mondjuk a Mikroszkóp Színpadon. (De másodszor talán már ott sem.) Ugyanebbe a sorba tartozik a ki kit fog megcsalni kérdéskör Neil Simon-szintű prezentálása a cselekmény során, s még folytathatnánk a sort végigbogarászva a szűk másfél óra majd' minden jelenetét. Valójában csak azt nem értem, hogy Szabó Máté mit látott bele ebbe a lapos-közepes bulvárkomédiába. Ő, aki néhány éve oly érvényes, mély-szép előadást készített a marosvásárhelyi főiskolásokkal Schimmelpfennig Az arab éjszakájából, ezt a darabot valódi identitás-drámának olvasta? Nem tudom elhinni.
Vagy a másság-befogadás-kitaszítás-kitaszítottság kérdéseit boncolgató műnek nézte? Kizárt! Csak nem hitte el, hogy itt a fogyasztói társadalom talmi értékeinek keserű, bátor (?) kritikájáról van szó?! Szerintem egyszerűen az a helyzet, hogy Mayenburg jól megviccelte a minden sorát ájult-alélt sikollyal fogadó híveit, s átverte őket (és minket, akik nevére Európa-szerte beülünk a színházba). Írt egy bármely színpadra könnyen, látványosan adaptálható, kiáltóan üres közhely-gyűjteményt, s most valahol röhög a markába, hogy ebbe mennyi komoly mélységet képesek beleolvasni avatott színházi szakemberek. Azért persze beletett írásművébe néhány valóban jó poént és pergő párbeszédet is (hiszen ezeket bármikor képes kirázni a kisujjából; tehetsége okán bizonyos színvonal alá akkor sem tudna menni, ha nagyon akarna - pedig itt most derekasan akart!)
A darab nyolc szerepét négyen játsszák: Gáspár Sándor, Pokorny Lia, Nagy Zoltán és Almási Sándor. Gáspár és Pokorny komoly, jobb ügyhöz méltó igyekezettel próbálnak mélységet adni papírmasé figuráiknak (Pokorny Lia feleségként nem sokat tehet, de mint hetvenhárom éves, élveteg-férfifaló üzletasszony, kifejezetten jó). Az ötletes, egy közüzemi menza edénybegyűjtő futószalagjára építő, számtalan helyszínné átalakulni képes díszletét Khell Csörsz tervezte, a kellemes látványt nyújtó, a jellemeket néha mintha egészségesen idézőjelbe tenni akaró jelmezeket Balla Ildikó készítette.