Napindító fogások és meztelen testrészek találkoznak az egyik sorozatban, egy másik fotón pedig a vicsorgó ajkak mögül kukoricaszemek kandikálnak ki. Egy tacoból virág nő ki, ékszerdobozokból csillogó, fénylő lilahagyma-karikák tűnnek elő. A Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum Foodplay/Gasztrojáték című kiállításán ilyen klassz ételfotókat nézhetünk meg.
Manapság tombol a gasztroforradalom, amihez hozzátartozik a képi megjelenítés is: szívesen örökítjük meg az ételeinket, étkezéseinket, azokat posztoljuk a közösségi oldalakon, örömmel nézegetünk szakácskönyveket, olykor elvárjuk, hogy az étlapok is ételképesek legyenek. Az ételfotók a mindennapi életünk részévé váltak, így sokat elárulnak rólunk is: mesélnek arról, mit és hogyan eszünk, hogyan gondolkodunk az ételekről.
A kiállításon bemutatott munkák egyáltalán nem a hagyományos értelemben vett ételfotók. Ezek jóval többek a tisztán funkcionális igénnyel létrehozott, étvágygerjesztő fotóknál, amelyekkel jellemzően étlapokon, szakácskönyvekben vagy óriásplakátokon találkozhatunk. A most bemutatott művek ugyanis mögöttes tartalmat hordozó, autonóm műalkotásként értelmezendők, amelyeken az étel önmagán túlmutató, játékos asszociációra vagy szimbolikus jelentés megfejtésére buzdító inspiráció.
Itt van például rögtön a kiállítás első munkája, Barbay Csaba Indetails című fotója, amely a németalföldi festők élethűen és nagy részletességgel megfestett csendéleteit idézi fel bennünk. És e fotó nem csupán kinézetében - az erős kontrasztosságban és a térbeliség túlhangsúlyozásában - idézi meg a flamand mestereket, hanem abban is, hogy ez a fénykép is vanitas típusú alkotás, ami a földi javak hiábavalóságára és az élet mulandóságára figyelmeztet. A németalföldi csendéleteken ezt szimbolizálja a koponya vagy az óra motívum, a fotón pedig a divatos táska és cipő jelenti ugyanezt.
Nagyon izgalmas Aliki Kirmitsi és Luke Kirwan közösen elkészített sorozata, a Neon receptek, amely darabjain geometriai formákba rendezett, neonnal megvilágított ételeket láthatunk. A sorozat rávilágít arra, hogy társadalmunk hogyan gondolkodik az ételekről és az alapanyagokról: vizuálisan megragadja, hogy manapság az embereknek az ételek vásárlása és fogyasztása során sokkal fontosabb az esztétikum, mint az egészséges táplálkozás.
A kiállításban több izgalmas sorozat is szerepel, amelyek a remek installálásnak köszönhetően önmagukban is élvezhetők, ugyanakkor együtt is nézhetők és értelmezhetők. Ilyen például Javi Dardo, Sofia Zasheva és Jose Tirado által készített, Műanyag című sorozat, amelyeken az esztétikus csendéletté rendezett ételek mellé műanyagtárgyak és -darabok kerültek, ezzel felhívva a figyelmet a műanyagszennyezésre, arra, hogy már nemcsak a vizeink, de az élelmiszereink is teli vannak e nem lebomló anyaggal. A négy fotó közül ezt az üzenetet legérzékletesebben az a kép adja vissza, amelyen egy nyers hal vergődik zsugorfólia és hőpapír között.
Könnyedebb az üzenete a Szex reggelire című sorozatnak, amelyen napindító fogások és meztelen testrészek adnak találkozót egymásnak. A színes és színpadias környezet teljesen deszexualizálja ezeket a testeket, ártalmatlanítja őket, így az elkészült fotók inkább játékosak, mintsem erotikusak. Éppen ezért nagyon izgalmas, hogy e sorozat mellé került az a fotó, amelyen egy szoknyát viselő nő ölében ovális tálba tett ételt tart: ebben a konkextusban a kompozíció egyértelműen a női nemiszerv képét idézi meg.
Igen, a kiállításban szerepelnek olyan munkák is, amelyek kissé groteszkek és zavarbaejtőek, azonban különlegességük épp szokatlanságukból adódik, abból, hogy erőteljes hatást tudnak kiváltani nézőjükből. Ott van például Elie Mesner Kukoricafog című munkája, amelyen a vicsorgó ajkak között fogak helyett kukoricaszemek tűnnek elő, vagy a Supermercat Szivacsszendvicse, ahol a két mosogatószivacs a szendvics két fele.
Mauricio Alejo Stúdió csendélet-sorozatának darabjai is eléggé figyelemfelkeltők, ezek a valós, a virtuális és a fotografikus megjelenítés egymásba tűnését reprezentálják. Míg a már említett németalföldi csendéletek lényege az illúziókeltés, a látószöggel és a mélységgel való vizuális játék, addig ezeken az alkotásokon éppen az ellenkező történik: alkotójuk éles vágással darabol le a csendélet gyümölcseiből, amelyek így elveszítik mélységüket, és síkbelivé, anyagtalanná válnak.
A tárlaton láthatók olyan munkák is, amelyek önmagukban tetszenek, amelyek esztétikumuk vagy letisztultságuk folytán vonzóak a szem számára. A Supermercat Virág Taco, Bagett, Toast, Pita-sorozata kertekké varázsolja ételeinket, Mikkel Jul Hvilsh ételfotóinak különlegességét pedig az alapanyagok szabályos téglalapba rendezése adja.
Hasonlóan letisztultak a Super Food, az Ital és a Fenntarthatóság című munkák szintén a dán alkotótól, így a mellettük szereplő Carl Waner-művek egészen túlzsúfoltnak tűnnek. A Cukorkuckó és a Halas táj egy-egy komplex (mese)világot jelenít meg, szinte egy Tim Burton-filmben érezzük magunkat e képeket nézve.
Egyébként szinte az összes munkát ki lehetne emelni, mindben van valamilyen csavar, egy kis humor, egy kis báj. Van, hogy a humorossága fog meg minket, mint például a bejárat előtt található sorozat a lilahagyma gyűrűivel és kekszérmeivel, van, hogy az ötletessége, mint például a kaviárból létrehozott szökőár, de olykor a személyessége, líraisága folytán kerülünk közel a műhöz, mint Dejana Viucicevic A tökéletes pillanat-sorozatának Szív című munkája esetében. Ezen egy nőt látunk, amint az előtte levő asztalon a pontos rendben található, szív alakú süteményekhez helyezné az utolsót, ami azonban szénfeketévé égett.
A kiállítás május 12-ig látható a Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeumban.
