Az idő már őszre hajlott régen,
De szomorúság még nincs a légben.
Boldogság, élet, nyár fénysugárja,
Perczre megálla,
Aztán jő csendes, hó alatt nyugvó
                                      Fehér halála.

A zöld réten csergő patak halad,
Elsikamlik rengő füvek alatt,
Nedves füvek közt fel-felcsillámlik,
Ide is látszik,
Napsugár réten, kavicsos úton,
                                      Tornyokon játszik.

Meg-megakad cserép-tetők szélén,
Szél-kakason, dupla kereszt élén,
Rátüzel égőn, nagy torony gombra,
Aranyba vonja,
Sugárfűzérbe hegyeket, rétet,
                                      Várost befonva.

Hűvös árnyék, - kapu alá lépek,
Kicsiny város útczáiba nézek.
Küzdő szegénység, látszat adója,
Titkát itt óvja,
Szolgaság bérét, világ szemének
                                      Küzdve lerója.

Keskeny szoba nyílik az utczára,
Virág hajlik három ablakára.
Törött cserépben szegfű és mályva
Égő virága,
S árnyékban hervadt beteges, szürke
                                      Rozmarin ága.

A szobában ernyedő damaszttal
Megterítve egy kis kerek asztal.
Párolgó fémes csészékben állva,
Hí lakomára,
Étházban költött, hosszú kereset
                                      Sanyarú ára.

Leány-gyermek, hátrafésült hajjal,
Kis kutyától óvja ügygyel-bajjal.
Maga is nézi: »jönnek már? - nem még.«
A kik megennék,
Kik híva vannak, a kiket várnak, -
                                      Késik a vendég.

Ódon barnás, kopott karosszékben
Éltes asszony ül, csak úgy, mint régen.
Felemelt feje, büszke tartása,
Hervadó mása
Régi úrnőnek, mint készült hajdan
                                      Vendéglátásra.

Elnyűtt, szürke selyemruha rajta.
Zsebóráját kis aranyláncz tartja,
Szép gyöngyös tűvel mellére tűzve.
Kis kezén keztyű,
Fonnyadt alakja, ó divat szerint
                                      Keskenyre fűzve.

Mellette áll lánya - képemása,
Szürke alak, - durvább kiadásba.
Nyakán korál-tű. Pamutruhája
Úgy illik rája.
Kezét durvára, veresre festé
                                      Napi munkája.

Hangjában is jelzi egy lehellet:
Az, életért alkudozni kellett.
Alkudozik hát, mi mást is tenne?
Más úgy se menne!
A szegénységet ő nem tanulta,
                                      Született benne.

Egy lány - rajt' nem hagyhat nyomot hátra
Sem gazdagság, sem szegénység átka.
Barna finom kéz, virág az arcza
Lényének báját,
Szeme szikráját ki nem olthatja
                                      Élet nagy harcza.

Tépett fátyol gyönyörű kis fején,
Félő kérdés szép nagy barna szemén.
Barna batisztból babos ruhája.
Sötét hajára
Ráborul zölden elavúlt násznak
                                      Kopott virága.

Anyjáé volt régen. - Hervadt. - Semmi!
Mondá: hiszen kár vón' újat venni.
Feltűzte lánya szép homlokára
Menyasszony-fátylát.
»Anyád, nagyanyád boldogok lesznek,
                                      Kezed az ára.«

Ha nem hozzá illő a vőlegény,
Amaz gazdag, ő pedig oly szegény!
Az öreg úrnő egy könyet ejtett,
Bár sokat sejtett,
Jövendő jólét csábító álma
                                      Mindent felejttet.