Jó ötlet volt Készman József kurátortól, hogy ha nagyobb teret kap ? mondjuk az Ernst Múzeum helyett ezúttal kivételesen a Műcsarnok terei fogadták volna be a tárlatot ? a kiállítók korábbi munkáiból is bemutatott volna néhányat. Sajnos ez nem sikerült. Pillanatnyilag a jogi procedúrák miatt még a következő, 2012-re szóló Derkovits-pályázatot sem lehetett kiírni, így a következő nyertes évfolyam kihirdetése az idén jócskán eltolódik. Vagyis a beszámolók elfogadása és a tovább támogatott művészek kiválasztása megtörténik ugyan, de teljes a bizonytalanság. Radikális geggel reagál erre a kiállítás egyik műve: Esterházy Marcell aranyfüst lapocskákkal borította le az ide szánt fotóját, amely körömmel lekapargatható ? a felületről leszedett arany értéke nagyjából megegyezik egyhavi támogatás összegével. A gesztus majdhogynem megfordítja támogató és támogatott viszonyát: ajándék, ami éppoly kevéssé hasznosítható, mint az ösztöndíj jelenlegi havi összege.
A támogatás egyre sekélyebb jelentőségéhez képest az idén is igényes, a dolgukat komolyan gondoló művészek mutatkoznak be. A fiatalok nem adják föl, ez szembeötlően jellemzi az egész anyagot. Finomodó megközelítések, élénk kísérletező kedv járja át mindhárom évfolyam munkáit. Kezdjük az utolsó éveseknél. Czene Márta ?idővonala? folytatja a korábbi művek álomszerű, szürreális montázstechnikáját, a terem falán végigvonuló, hosszú, keskeny sávval továbbfejleszti festészete filmszerűségét. Koralevics Rita a természetté váló tárgyak metamorfózisát egyre költőibb módon, egyre letisztultabb eszközökkel jeleníti meg, Sipos Eszter magánnaplója plasztikává materializálódva erős hatású sorozat. Csákány István a tradicionális tárgyaktól azok eltűnéséig jut el, egy megszüntetett gyárnak állít emléket szociografikus ihletésű projektjében. Khoór Lilla is direkt szociális jelenséget választott témájául. Hatházi László András talán az egyetlen a teljes mezőnyben, aki munkájával a környezet felé fordul, vizuális esszéje informatív is, személyes is.
 |
| Sipos Eszter munkája |
A második évfolyam fiataljai is találtak maguknak egy-egy egyedi médiumot. Takács Szilvia gipszdomborműre vetít, a két réteg éles elkülönítése feszültséget visz a plasztika nyugalmába, síkban és térben egyszerre gondolja tovább a hagyományos zsánerképet. Szabó Eszter a statikus kompozícióba vitt, kézirajz stílusú digitális animációt nyíltabb, erőteljesebb társadalomkritikává avatja, mint korábban, Kis Endre a portréfestészetet írja át felnagyított digitális pixelek nyelvére.
Ahogyan az már évek óta lenni szokott, a legfrissebb, tavaly indult csapat hozza az igazán izgalmas, legtöbb irányba ágazó megoldásokat. Szabó Klára Petra úgy zárja rövidre mű és befogadó viszonyát, hogy a padlóra fektetett fekete masztabáiba alig észlelhető fotókat zár. Ha a néző odaguggol és néhány másodpercig rajta hagyja tenyerét a felületen, a bevonat átlátszóvá válik és előhívódik a kép. Van valami a műben a fotó misztériumából, a történetiség személyes olvasatából, de a kortárs művészet emlékezés-metódusai is új értelmet kapnak benne. Blahó Borbála a fa mint hordozóanyag sajátos nyelvét keresi, rendkívül érzékeny és erőteljes művekkel, László Gergely egy, a Műcsarnokban bemutatott performansz fotóit és videóját hozta. A legpontosabban átgondolt mű Borsos János ?ördögkereső? konceptje. A legkülönbözőbb eszköztárakkal egymás mellé rendelt tárgycsoport az emberi létezés eredendő polaritását, a Jó és a Gonosz tisztázását, helyét és hatását elemzi, kvázi-tudományos módszerekkel, miközben személyes dialógust folytat a kérdéssel, téziseket állít és von kétségbe, folyamatos szellemi munka és dinamizmus hatja át az egész rendszert. Borsos is, ahogyan a ?derkósok? közül sokan, kölcsönös alkotói folyamatra hívja a közönséget, bevonja a mű szellemi terébe és kétoldali kommunikációt javasol. Ez az út a kortárs művészet egyik leginkább előremutató karaktere, ami az idei Derkovits-beszámolóval tovább erősödött.
