Szekendy Tamás soproni művész, akinek nevét méltatlanul nem tartja számon a magyar zeneélet kiváló szólistaként, csak a Capella Savaria muzsikusaként. Orgona-, zongora- és csembalóművészként egyaránt a legmuzikálisabb, legtechnikásabb előadókhoz tartozik pedig. Ezúttal több remek csemegével is szolgált: műsora éppen ideális terjedelmű volt, kerek egész, és olyan kincsekkel lepett meg, mint a viszonylag ritkábban hallható Frescobaldi és Muffat mellett a gyakorlatilag ismeretlen Johann Kaspar Kerll. Az este fénypontja kétségtelenül az ő d-moll passacagliája és Capriccio ?sopra il cucu?-ja volt, azaz a kakukkról szóló szellemes darab. Az orgonához az áhitatot, veretességet, méltóságot kapcsoljuk, nemcsak repertoárja, hanem egyházi funkciója miatt is, hiszen zömmel templomban élvezzük impozáns hangját. Szekendy Tamás azonban játékával és ezekkel a darabokkal megmutatta, mi mindenre képes még az orgona. Egy egész zenekart tud felidézni, ütőst, húrost, fúvóst a mély tubától a csilingelő piccolóig. A Szent György templomban áradt a madártrilla, kakukkszó, zúgott az erdő, koppantak a tánccipők. Némi kezdeti elfogódottság után a művész játéka erőteljessé, meggyőzővé vált, tele szenvedéllyel, energiával, de finomsággal és bájjal is. Az elvárt veretes méltóságtól a játékos tréfálkozásig mindent kicsalt hangszeréből. És ehhez a hangszerhez kapcsolódik a másik csemege. A koncert után Szekendy Tamás felinvitálta a közönséget a karzatra és bemutatta a nemrég felújított templom ugyancsak felújított orgonáját. Elmondta a legfontosabbakat, és aki akarta, megszólaltathatta, játszhatott rajta. Ezt vártam már hosszú ideje ettől a barátságos, emberi léptékű fesztiváltól, hogy tényleg fesztivál legyen, azaz zeneünnep extra eseményekkel, ne csak kurzus- és koncertfüzér. Ilyen ötletek kellenének még, ilyen laza, hangulatemelő események, utcai zenélés, hangszerbemutató, hiszen ennek a fesztiválnak az az egyik különlegessége, hogy a barokk kor hangszerein vagy azok kópiáin játszanak a zenészek. A Régi Zenei Napok egyik 27 éve állandó partnere az a Petr Sefl, aki csodálatos csembalókat, fortepianókat kölcsönöz a fesztiválnak, és aki valószínűleg órákig tudna mesélni róluk az érdeklődőknek. Maga is szinte rávetette magát a Szent György templom orgonájára ezen a mostani kis bemutatón. Ez a hangszer Magyarország legrégibb és egyben Közép-Európa egyik legrégibb orgonája, Johannes Woackerl bécsi mester építette 1633-ban, akinek monogramja meg is található a szekrényen. Húsz évvel később ő maga javította a hangszert. Az egy manuálos, pedálos orgona 469 sípjából 109 fasíp, amelyek ma is mind megvannak eredeti állapotukban, pedig a történelem nem kímélte a várost, de ez az élni akaró kis orgona dacolt mindennel: túlélte a nagy soproni tűzvészt, amikor más templomok harangjai megolvadtak, sőt a második világháborús bombázást is. A legnagyobb kár akkor érte, amikor az első világháborúban fémsípjaiból ágyútöltényeket öntöttek.
A XX. század elején a pécsi Angster cég ?tűzrevalónak? ítélte, de a szegénység gyűjtést rendezett és megmentette. Első restaurálása 1957-ben történt, a legutóbbi pedig 2003-ban kezdődött és évekig tartott nemcsak a szűkös anyagi források, de az alapos, Európát bejáró kutatómunka miatt is, amit a lelkiismeretes orgonaépítők, ezúttal a soproni Szabó András és Szarka György végzett Hajdók Judit szakértővel. A síppótlások, klaviatúrák, a fúvó, a működtető mechanikus szerkezet, az új csapok és kötőelemek mind a barokk kor megoldásaival készültek el, ahogy a külső márványfestés és faragványok is. Helyszín, hangszer, előadó, műsor, hangulat tökéletes egységet alkotva fonódtak egybe ezen az estén.
