Idén májusban jelent meg Pittsburgh címmel hetedik nagylemezed: ezzel elhunyt nagymamádnak állítasz emléket, egyben pedig bemutatod a várost is, amelyben felnőttél. Sufjan Stevens új albumával, a Carrie and Lowell-lal a nemrég elhunyt édesanyjával kapcsolatos emlékeit dolgozta fel: ő mély megbánásról, gyászról és dühről beszélt, amit a lemez munkálatai alatt érzett. Számodra mit jelentett ezeken a dalokon dolgozni, zenei formában elmondani a nagymamád történetét?
Rengeteg időt töltöttem Sufjan új lemezével: részben azért, mert nagyon szeretem, amit csinál, részben pedig azért, mert úgy gondoltam, ha másnak a gyászával foglalkozom, az segíthet a sajátomon is. Az írási folyamat, amelynek során a dalaim megszülettek, érzelmileg rendkívül megterhelő volt, mint ahogy sejtettem is, hogy az lesz. De történt valami, amire nem igazán számítottam: egy idő után a gyász emlékezéssé, ünnepléssé változott, egyfajta tanulási folyamattá, amelynek során lehetőségem volt megismerni, ki is volt valójában a nagymamám. A felvételek készítése során olyannyira magával ragadott a hála, hogy egy ilyen elképesztő nő lehetett az életem része ezeken az éveken keresztül, hogy nem éreztem rettenetes szomorúságot. Volt ott fájdalom, persze, de az öröm, amit az emlékezés okozott, az volt a tartósabb érzelem. És úgy gondolom, az elkészült lemez is inkább ezt adja át, mint bármi mást.
Mesélj Pittsburghről: milyen volt ott felnőni?
Nagyon örülök, hogy ezt a helyet nevezhettem az otthonomnak, és hogy ez a város volt az, amely hatással volt rám. Nem könnyű ott élni, nem különösebben elnéző a város az emberrel szemben, de mindenkiben él ott egyfajta lojalitás, amely a közösségeket és családokat erősen összetartóvá teszi. Kialakul bizonyos alsóbbrendűségi érzés is az emberben, úgy gondolom, az ottaniak közül ezt sokan átélik: hiszen Pittsburgh nem olyan, mint a nagy, keleti parti városok, amiket mindenki ismer ? nem olyan, mint New York vagy Philadelphia. Ez ambiciózussá is tesz, hajt, hogy megmutasd, ki vagy. És mindenképpen egy olyan hely, amely veled marad örökre.
Zenélni aztán a családban tanultál, vagy az iskolákon keresztül ért el hozzád?
Mindkettő hatott rám: a szüleim mindketten rajongói a zenének, az irodalomnak ? az oktatásnak úgy általában. A testvéremet és engem is tanítottak zenélni már egészen kis koromtól fogva. Aztán ezt később az iskolában is folytattuk sok-sok éven keresztül. Nem volt olyan nap, hogy ne játszottam volna valamilyen hangszeren legalább egy ideig. A gitár csak a tinédzseréveim vége felé jött a képbe, de addigra már biztosan tudtam, hogy egész életemben zenélni fogok: csak azt nem gondoltam volna, hogy ebből is fogok aztán megélni.
Miért hagytad el Pittsburghöt és költöztél aztán Springfieldbe?
Az egyetemet követő években sokat utazgattam, de végül mégis visszatértem Pittsburghbe. De az akkori életem és a házasságom lassan elkezdett darabokra szakadni. Egyszer csak azt vettem észre, hogy le vagyok égve, egyedül vagyok, és laknom sincs sehol. Így eladtam mindent, amim volt, néhány gitárt és egy vacak felvevő cuccot, aztán leléptem. Illinois olyan volt nekem, mint egy új kezdet. Békés volt, messze az addigi életemtől, és senki sem tudott a hibákról, amelyeket addig elkövettem. Újra kellett kezdenem: erre az én módszerem a költözés volt.
Az, hogy zenét írsz és koncertezel, mennyiben változtatta meg az életedet?
Szeretem azt gondolni, hogy az eddigi életem során mindig ugyanolyan ember voltam ? legalábbis, ha a jó tulajdonságokról beszélünk. Azt hiszem, a legnagyobb változás, az a nyitottság, amit a rengeteg utazás hozott, és az, hogy sok, különböző helyről érkező, nagyszerű emberrel volt alkalmam megismerkedni. Meglehetősen szigorúan és szűklátókörűen lettem nevelve, meg kellett ezért tanulnom elfelejteni bizonyos tulajdonságokat. Ezért is szeretném, hogy a gyermekeim már egészen fiatalon világot lássanak, hogy megtapasztalják annak az áldását, milyen is különböző kultúrákat megismerni. Valami csodálatos dolgot ad hozzá az életedhez, ha hagyod.
Gondolod, hogy más zenét írnál, ha máshol nőttél volna fel?
Biztos vagyok benne. Mármint még mindig úgy gondolom, hogy a szüleimnek mindennél és mindenki másnál nagyobb beleszólása volt abba, művészként végül ki lettem. De ha délről jöttem volna, vagy a nyugati partról, vagy egy teljesen más országból, akkor biztos vagyok benne, hogy a dalokban érződne azoknak a helyeknek a szelleme is.
Egyébként milyen hatások alakítják még a zenédet?
Minden és bármi. Minél idősebb leszek, annál inkább úgy gondolom, hogy a legjelentősebb tényezők, amelyek az alkotást irányítják, azok az érzelmek, amelyeket érezni szeretnél, és amelyeket másoknak a dalokon keresztül át szeretnél adni. Visszanézve most már tisztán látom, az első két lemezem munkálatai során mennyit szenvedtem, mennyire elveszett voltam. És nem is igazán tudtam, mit tehetnék ez ellen. Így rengeteg fájdalmat és zavaradottságot hallok ki azokból a korai dalokból. Olyan zenét akartam írni, amely képes ?megjavítani?, helyrehozni engem. De nincs olyan dal, ami megjavíthatna bárkit is. Megmutathatják a megfelelő irányt. De nem tudnak teljesen a célhoz juttatni.
Most egy olyan helyzetben vagyok, amelyben megengedhetem, hogy a dolgok, amelyek körülvesznek, és amelyek történnek velem, keresztüláramoljanak rajtam, és részeivé váljanak a dalok felvételeinek. Nem akarom őket sem ebbe, sem abba az irányba belekényszeríteni. És ebben az értelemben véve, úgy gondolom, a dalaim őszintébbek, mint korábban bármikor.
Mostanában mivel töltöd a napokat?
Már megkezdődött a turné: épp az elején járok egy főleg fesztiválszereplésekből álló koncertsorozatnak. Elég mozgalmas ez az év, de az írás időszaka kellemesen telt, szóval most megteszek mindent, amit tudok. Bizonyos szempontból nehezebb ez, mint eddig, hiszen már gyerekeim vannak, és legszívesebben annyi időt töltenék velük, amennyit csak lehetséges. Mindez sokkal világosabbá tette számomra, micsoda érték is az idő. Persze még mindig pazarlom azért néha. De az, hogy már nem áll rendelkezésemre a kimeríthetetlen mennyiségű idő luxusa, sokkal inkább képessé tett arra, hogy elengedjek dolgokat, amelyek nem igazán fontosak ? és hogy megbecsüljem azokat az embereket és feladatokat, amelyek viszont azok.
A turné során most először látogatsz majd Magyarországra. Mire számítasz, mi vár majd itt?
Hogy őszinte legyek, alig várom már, hogy odaérjek. Rengeteg dolgot hallottam és láttam már az országról, de sohasem személyesen. Biztos vagyok benne, hogy imádni fogom.
Fotó: Erin Brown
