„A János vitéz számomra a szöveg, amit szeretetteli magabiztossággal tettek elénk a tanáraink, mert tudták, hogy a gesztus már önmagában lényegi pedagógia, hiszen egy alkotás bemutatása az alkotás részévé tesz, még ha csupán egy más által megírt verset is olvasunk fel” – emlékszik vissza Szabó Máté, hozzátéve, hogy a feldolgozás során sem kerülhető ki az alapélmény. „Petőfi anno hatalmas kérdőjelet tett a Hortobágy mellől távoli hegyekbe vágyó debreceni énem elé és tett csodálójává valaminek, amit korábban semminek láttam. A pusztaság etimológiája félelmetes mélységekben rejti mindazt, amivel nekünk itt, ezen a helyen dolgunk van, és itt a tisztasággal való rokonságra is gondolok.”
Ez a gyerekkorból hozott verses János vitéz-ősélmény a március 10-én bemutatandó daljátékban is megjelenik majd. „Az otthonvesztés, otthonkeresés, a legfontosabbat távol tudó magányos küzdelem olyan azonosulási alappillérek, ami személyes bizalmi kapcsolatot eredményezett már gyerekkoromban bizonyos szókapcsolatokkal. Azok a mesék, amelyek felébresztik bennünk, felnőttekben azt a gyermeket, aki a felnőttkort számunkra elképzelte, és ami alapján valójában tényleg éljük azt, különleges események. Egy nézőtéren pedig együtt nézheti a majdani felnőtt és az egykori gyermek azt, ahogyan az ismerős attribútumok közepette minden században új tartalmakkal, de ugyanazon az úton halad egy földön lelt egykori csecsemő a vitézi léten át, akár a Holtak országába is a szerelme felé.”
„Már a mű létezése önmagában megrendítő mementója annak, mire volt képes egy huszonegy éves embertársunk…” – szögezi le az Opera közönsége számára is ismerős rendező –, és akkor még csak a szövegről beszélünk, amit aztán kézbe vett egy kis társaság és alkalmazta oly módon, ami nem is tudom, hogy ma egyáltalán lehetséges lenne-e. A daljáték ugyanis magával hozza a saját főszereplőjét, a szerencsétlen vesztesnek tűnő, örök plátói szerelme által valódi barátot, aki aztán a felcsendülő furulyaszóval együtt létrehoz egy olyan pillanatot, ami önmagába sűríti, miért is foglalkozunk egyáltalán színházzal ma, itthon, sokszor mindenek dacára” – mutat rá Kacsóh Pongrác, Bakonyi Károly és Heltai Jenő adaptációjának fókuszváltására.
S hogy mit várhatnak a nézők a március 10-i premieren? Szabó Máté számára Bagó figurája és a zenés változat végkifejlete valódi lehetőséget ad annak a különös kötődésnek a kifejezésére, ami kapott ugyan nevet, de nagyon ritkán tartalmat. „A darabvég megváltoztatása rendkívüli tényező. Az a komplexitás, ami az otthonunkkal való viszonyunkat jellemzi, ebben a dramaturgiai fordulatban ott rejlik, sok elemet kell mégis alárendelni annak, hogy ne csupán pátosz legyen az eredmény. Engem különösen vonz a hazatalálás témája, az elvándorlás, a kitaszítottság, majd egy egészen más terepen való kiteljesedés és az elkésett visszatalálás, mindez költői, ráadásul zenés meseként, csodálatos lehetőség, folyamatos humorral és a végtelen szomorúságból való szüntelen reménnyel telve.”
A történet gondolati mélysége azonban nem jelenti azt, hogy az előadásban figyelmen kívül hagyná a daljáték követelményeit. „A műfajmeghatározás is könnyed komolyságot sugall azzal, hogy »dal«, és a legnemesebb teátrális elhivatottságot azzal, hogy »játék«. Gyakori bemutatása a színházművészethez való legmélyebb kötődését fejezi ki az intézménynek, felidézve az egykor kapott gesztust e gyermekeknek és felnőtteknek egyszerre szóló sajátságos csoda bemutatásával.”
A cikk az Opera magazin 2022/téli számában jelent meg.
