A szovjet hadsereg közeledtével, 1945 tavaszán több ezer német család menekült el hazájából. Azt gondolták, ha feljutnak egy Dániába tartó hajóra, biztonságban tudhatják magukat és gyermekeiket. Tragikus tévedés volt.
Koppenhága legnagyobb temetője, a Vestre Kirkegaard távoli parcelláiban több száz gyermek holtteste nyugszik. Németek voltak, a háború elől menekültek, és ma aligha gyászolja őket valaki. Sírjukat egyszerű kereszt jelöli, fejfáikon legfeljebb családnevük és születésük dátuma olvasható, de néha csak ennyi: "Ismeretlen német menekült gyermek".
Nem csak Koppenhágában találni azonban ismeretlen gyermekeket rejtő tömegsírokat, hiszen mintegy tízezer német gyermek halt meg dán menekülttáborokban a háború végén, pedig azt hitték - és családjuk is ezt hitte róluk - hogy biztonságban vannak.
Kirsten Lylloff, a 64 éves dán orvos-történész elhatározta, elmondja a tragikus sorsú gyerekek megíratlan történetét. A gyermekek halálát "az újkori Dánia legnagyobb humanitárius katasztrófájának" nevezi. A dán Vöröskereszt igazgatója, Joergen Poulsen a dán történelem "sötét fejezetéről" beszél, amit "mindörökre szégyellnünk kell".
Lylloff bátor kutatómunkája jócskán hozzájárul a dánok emberiességéről szőtt mítosz lerombolásához. Az orvos először a saját lakhelye közelében fekvő temetők iránt kezdett érdeklődni, mert feltűnt neki: rengetegen haltak bele gyógyítható betegségekbe. A gyerekek szenvedésének dokumentálása közben arra kereste a választ: mennyi hajlandóságot mutattak valójában a dánok - köztük az orvosok - a német menekülteknek nyújtott segítségre. A válaszok sajnos nem lettek oly hízelgőek, mint a dánok többsége remélte. A kutatás eredményei ismeretében valóságos megrendülés-hullám söpört végig az országon, s a dánok arra kényszerültek: 60 év elteltével más szemszögből nézzenek szembe történelmükkel.
A második világháború utolsó heteiben, 1945. február 11. és május 5. között negyedmillió német menekült kelt át a Balti-tengeren. Többségük nő, gyermek és idős volt; javarészt Kelet-Poroszországból, Pomerániából és a Baltikumból érkeztek. A menekültek egyharmada 15 év alatti volt.
Mikor a dán partokhoz értek, azt remélték, biztonságba kerültek, holott szenvedésük csupán folytatódott. Az országszerte elhelyezkedő, szögesdróttal és őrökkel körülvett több száz menekülttábor egyikébe kerültek. A legnagyobb, Jütland északi részén létesített tábornak 37 000 lakója volt.
Az élelmezés a táborokban katasztrofális volt, az egészségügyi ellátás siralmas. Egyedül 1945-ben 13 000 ember halt bele az embertelen - s mint kiderült, mesterségesen előidézett - körülményekbe, ennek több mint fele gyermek volt. Lylloff kutatásai szerint "több német halt meg dán menekülttáborokban a háború után, mint dán az egész háború alatt". Az egyik Koppenhága-közeli kórház immunológiai osztályát vezető kutató, elismert orvos 6 200 halotti bizonyítványt és 6 500 sírkövet vizsgált meg. Az eredmény a "Gyermek vagy ellenség?" címet viselő kötet, és a saját kollégái feletti könyörtelen ítélet: "Miféle, magukat emberi lénynek álcázó szörnyetegek voltak a dán orvosok 1945-ben?" - kérdi.
Lylloff - állítása szerint - bizonyítékot talált arra, hogy a dán orvosok szövetsége 1945 márciusában eldöntötte: a német menekültek nem részesülhetnek orvosi ellátásban. Ugyanebben a hónapban a dán Vöröskereszt - mint a Politiken c. lap kiderítette - a "németellenes érzelmekre" hivatkozva visszautasított minden segítségnyújtást. Az eredmény: a dán partokat addig elért kisgyerekek 80 százaléka néhány hónap múlva már halott volt. Vagy magába az éhezésbe pusztultak bele, vagy az alultápláltság és legyengültség következtében vitte el őket valamilyen fertőzés. Részletes orvosi jelentések nem készültek. Ami maradt: kicsi szürke sírkövek végtelen sora.
Tényleges orvosi ellátás helyett a dán hatóságok a Wehrmacht-nak adták át a megbetegedett menekülteket, illetve a német kapituláció után a nemzetközi katonai egyezmények ellenére fogva tartották a Wehrmacht orvosokat, hogy lássák el a szovjet csapatok elől Dániába szökött német menekülteket.
Lylloff kutatásának eredményeit Dániában nem vonják kétségbe, ám a történtek mögött húzódó okok éles viták kereszttüzében állnak. Vajon a dánoknak a náci hódításra adott válaszreakciójáról lehet szó, amelynek minden áldozatul esett, ami német? Vagy a dán kollaboráció minden emlékét akarták így kiiktatni? "Elég bajunk volt azzal is, ha csak magunkkal törődtünk" - védekezik a dán történészek idősebb nemzedékéhez tartozó Arne Gammelgaard. És hazájában sokan egyetértenek vele.
Az embertelen bánásmódhoz Lylloff szerint egy különös szorongás is hozzájárulhatott: 1945-ös röpiratok tanúsága szerint a háború után közvetlenül a dánok egyfajta "új német megszállástól" tartottak. "Mihelyst a németek kitették a lábukat, úgy tűnt, máris visszajöttek. Százezrével érkeztek, csak más arcuk volt" - próbál magyarázatot találni Lylloff. "A menekültek áradata gyűlölet-orgiába torkollt egy egész nép ellen - az áldozatok azonban a gyerekek voltak."
Lylloff a fennmaradt dokumentumokon kívül az oral history technikáját is segítségül hívta a kutatásban, azaz strukturált interjúkat készített a még élő emlékezőkkel. A témáról szóló tanulmánya megjelent a tekintélyes dán történelmi folyóiratban, a Historisk Tidsskriftben is.
