Szerelmi sokszög az alkoholgőzös Amerikában
A Vágtázó lovakról című filmben van minden, mi szem-szájnak ingere: szerelem, árulás, kaszinó és lóverseny, az ötvenes évek Amerikájának alkoholgőzös atmoszférájáról nem is beszélve. Kár, hogy a sikerrel kecsegtető számos tényező ellenére sem áll össze koherens mozivá.
Szerelmi háromszöget már sokféle változatban láthattunk filmen – itt össze is gyűjtöttünk tizenöt példát –, ahogy az sem újdonság, ha két fivér verseng ugyanazért a nőért. Az elsősorban sorozatepizódok rendezéséről ismert Daniel Minahan (Shannon Pufahl 2019-es regényéből készült) Vágtázó lovakról című filmjének ugyanez a felállás az alapsémája: Lee (Will Poulter) és Muriel (Daisy-Edgar Jones) fiatal szerelmesek, épp együtt karácsonyoznak, amikor betoppan az életükbe a férfi öccse (Jacob Elordi). A vonzó és rejtélyes pókermágus, Julius Koreában harcolt, amíg le nem szerelték. Ezzel veszélybe került a testvérek terve, mely szerint a veteránoknak járó pénzből felépítik az otthont, amelyet gyerekkorukban nélkülözniük kellett fiatalon elhunyt anyjuk és ebbe beleőrült apjuk miatt.
A néző számára hamar világossá válik, hogy Lee-nek többet jelent a régóta dédelgetett álom, mint a nyughatatlan Juliusnak, akinek egy egész nap sem kell, hogy kikezdjen bátyja párjával. Ám Murielt sem kell félteni: láthatóan viszonozza a közeledést, ennek ellenére igent mond Lee lánykérésére. Az expozíció végén a három fiatal a verandán ül egy hintaágyon – a vőlegény átkarolja menyasszonyát, miközben az finoman a sógorjelölt tenyerébe csúsztatja a kezét.
Ilyen kezdetek után szavatolt az ingatag lábakon álló kapcsolat kudarca. És valóban: körülbelül fél évvel később látjuk viszont az immár friss házasokat, amint az amerikai álmot kergetik, és dupla műszakban dolgozva igyekeznek összekuporgatni egy kertes házra valót – csakhogy a férj nem sejti, hogy felesége és testvére titkos levelek és telefonhívások útján a saját terveit szövögeti. Hogy pontosan hogyan képzelik el jövőjüket, nem derül ki, annyi biztos, hogy sok pénzre van szükségük hozzá, amelyet egyikük sem tisztességes módon tervez előteremteni. Julius Las Vegas játéktermeiben próbál szerencsét, Muriel pedig lóversenyeken fogad, miután munkahelyén kihallgatja a hozzáértő férfiak tippjeit.
Ahogy a nő egyre jobban élvezni kezdi a kettős életet, egyértelművé válik, hogy azért vonzódik Juliushoz, mert önmagát látja benne: valakit, akinek túl szűkös a saját világa, éppen ezért nem tud otthon lenni benne. Voltaképpen
Míg Muriel beleesik ebbe a csapdába, Julius Las Vegasban pillanatnyi boldogságot talál egy Henry nevű férfi (Diego Calva) mellett.
A titkos románc idővel többek között épp amiatt válik súlytalanná, mert nem világos, a két fél mi alapján kezd ragaszkodni egymáshoz. A film egy adott pontján maga Muriel hívja fel rá a figyelmet, hogy az elején kevesebb mint huszonnégy órát töltöttek együtt – a hirtelen vonzalom kialakulásához talán elég ennyi, ám ahhoz, hogy a viszony központi történetszálként és konfliktusforrásként kitartson a kétórás játékidő egésze alatt, édeskevés egy közös jelenet és néhány párhuzamos montázson keresztül bemutatott levélváltás.
A háromszög tovább borul azáltal, hogy Lee karaktere nem lép ki az árnyékból, kidolgozatlan, vázlatos marad, holott felszarvazottként ő lenne a sztori antagonistája. Igaz, jótékony feszültséget teremt, hogy gondoskodó és megértő természete pozitív színben tünteti fel, hiszen így egyik felet sem tudjuk gyűlölni, de a figura nem kap elég mélységet ahhoz, hogy azonosulni is tudjunk vele. Ezen még Will Poulter érzékeny játéka sem segít, holott nem egyszerű feladatot old meg azzal, hogy a többszörösen, testvére és felesége által is átvert férjet szánandó szerencsétlen helyett méltóságteljes, belső tartását megőrző férfiként viszi színre.
A színészi játékra egyébként sem lehet panaszunk. Jacob Elordi nem először mutatja meg drámai oldalát – Julius szerepében elsősorban a komplex személyiség, a különböző, egymásnak ellentmondó rétegek közös nevezőre hozása és hiteles ábrázolása jelent színészi kihívást. Remekül hozza mind a magát lehengerlően férfias macsónak tettető Casanovát, mind a környezetétől elidegenedett, állandóan valami után kutató vándort, de a szeretetéhes, sérülékeny, már-már gyermeki figurát is. Daisy-Edgar Jones alakításának varázsa a részletekben, a mimikában, a gesztusokban, az apró rezdülések által megmutatott lefojtott érzelmekben rejlik. Színészi stílusa tökéletesen rezonál karaktere helyzetével a hagyományos nemi szerepeket favorizáló ötvenes években.
Olybá tűnik, ennyi tehetséges színész mellett elsősorban a forgatókönyv hibája, hogy számos ponton hiányérzetünk marad a filmmel kapcsolatban. A cselekmény túl sok történést akar egyszerre megmutatni, mindenbe belekap. Izgalmas lett volna részletesebben körüljárni, Muriel hogyan bonyolódik bele mindinkább a lóversenyfogadásba, ahogy az sem igazán életszerű, hogy minden alkalommal nyer, majd különösebb nehézségek nélkül leáll e káros szenvedéllyel. Hasonlóan kifejtetlen marad a nők iránti vonzalma – míg a Kat Cunning alakította Gaillel néhány érintésnél és egy csóknál nem jutnak messzebb, addig a Sasha Calle által megformált Sandrával tartós viszonyt kezd, így a szerelmi háromszög fokozatosan sokszöggé terebélyesedik. Muriel „ébredése” akár Julius saját neméhez való vonzalmának ellenpólusa is lehetne, ám a szál olyan hirtelen szakad meg, ahogy elkezdődött.
A legproblémásabb pont talán a zárlat: az egymásból nem következő jelenetek sora újrakeveri a lapokat, és szinte kibogozhatatlanná teszi a szereplők motivációit.
Ha eddig nem jöttünk volna rá, immár nem lehet kérdés, hogy a vágtázó lovak maguk a főszereplők, akik magukkal futnak versenyt, de sosem érnek célba.
Mégsem mondhatjuk, hogy a Vágtázó lovakról rossz film lenne – az alapkonfliktus bevált, kedvelt toposz, a színészi játék pazar, a sztoriban van szerelem, árulás, kaszinó és lóverseny, a szereplők közt szinte tapintható a szexuális feszültség. Az alkotás legnagyobb erénye az atmoszférateremtő erő: az alkoholgőzös, bűntől és szenvedélytől buzgó ötvenes években mindenki a saját amerikai álmát kergeti, miközben a háttérben utalás szintjén felsejlik, hogy épp atomkísérletek folynak, a szovjetek pedig a biztos halálba küldenek egy kutyát, csak hogy az Egyesült Államok fölé kerekedjenek az űrversenyben. Kár, hogy Daniel Minahan rendezése a számos sikerrel kecsegtető tényező ellenére nem áll össze koherens mozivá.