A divat követése az iparosodással, a gyárak, az üzemek, a varrógépek elterjedésével mind szélesebb néprétegek számára elérhetővé vált. A 19. században sorra jelentek meg az irodalmi lapokkal együtt a divatlapok, s velük a divattudósítások, a divat- és szabásmintarajzok. E században vált el élesen egymástól a nők és a férfiak ruházatának stílusa is.
Az elkülönülés módjait a polgári társadalom - a feudálishoz képest - magánéletet elkülönítő, egyre szigorúbb szabályrendszere, érték- és tabuképzése mozgatta. A divat megvásárolható árucikk lett, olyan termék, melynek birtokában bárki demonstrálhatta az általa választott, elérni és képviselni vágyott értékrendet. A feudális korlátokat átlépő, önereje, képességei alapján fellépő polgárok - férfiak ruházatában a praktikum érvényesült.
A háttérbázist biztosító nők "hagyományosra" szűkített mozgástere viszont a korábbi állapotuknál jobban korlátok közé szorult. A közéletből kirekesztett nők az erkölcsösség és az illendőség letéteményesei, a társadalmi rangot meghatározó megbecsültség, értékmérés reprezentatív eszközei lettek. Míg a férfiak hada a különböző hivatalokban gyűrte a munka dandárját, addig a nők otthon őrködtek a család jó híre felett.
Az egyéni teljesítményt előtérbe helyező társadalomban a férfiak hétköznapi öltözete egyszerűsödött, a nőké viszont egyre változatosabb lett. Az elsősorban reprezentálásra szorított nők a divat védőszárnyai alatt tabusértések sorozatát hajtották végre (a dekoltázs mélysége, a szoknyahossz rövidülése, a szoknya szűkülése, a boka és a lábak láthatósága). Viszont ők, illetve társaságuk szolgáltatta azt a közeget, ahol a szabályok elfogadása történt, tehát itt mutatták be, hogyan illik viselni a ruhát, s egyúttal milyen kapcsolattartási, érintkezési módok érvényesülhetnek. Divattal főként az arisztokrácia és a városi (nagy)polgárság hölgyei foglalkoztak.
A viselkedési tanácsadó irodalom is ekkor élte virágkorát. Erasmus óta foglalkoztak a rendi korlátokat átlépő illemszabályokkal. Knigge után Gottfried Immanuel Wenzel 1801-es "Der Mann von Welt" című könyve a filozófiai és lélektani megalapozottságú társasági oktatóirodalom egyik legnépszerűbb műve volt, melyet egykorúan erősen átdolgozva magyar nyelven is olvashattak. (Az eredeti kiadás egy példánya látható a kiállításon.) A mű sikere nyomán számos más hasonló viselkedési tanácsadó irodalmat ültettek át a magyar viszonyokhoz igazítva.
Az Egyetemi Könyvtár jelen divattörténeti kiállítása a fűzőhasználat köré összpontosul. Európában a 16. században vált közkeletűvé a fűző, amely Itáliától egészen I. Erzsébet angol királynő udvaráig hódított. Kezdetben készültek acélpántos fűzők is, de a halcsontos megoldású érthetően nagyobb népszerűségnek örvendett.
A történeti hagyomány szerint II. József tilalma ellenére Magyarországon is kelendő cikk volt a kínzó ruhadarab. A fűzőféleségek egyre specializálódtak, és egy 1930-as visszaemlékező közlésében a 19. századi fűzők alkalomtól függően változtak: "Reggeli fűző: kis batiszt ujjas, kevés halcsonttal. Napközi fűző: legalább három darab s pedig egy fekete, egy halványkék, egy rózsaszín szaténból. Nyáron: batiszt vagy nyersselyem. Estélyi fűző: a ruháknak megfelelő színből, igen erősen összeszorítva. Éjjeli fűző: szarvasbőr, halcsont nélkül. Alkalmi fűzők: Utazáshoz tág; szabályozható kapcsokkal. Lovagláshoz erős nyersvászon, az ágyék körül rugalmas gumirésszel. Tengerifürdőhöz (!) pánt nélkül. Áldott állapot nem várt esetére igen bő, kevés pánttal, könnyen engedő gumiszalagokkal." Az 1840-es években a redingote alá a férfiaknak is kötelező volt a fűző. Ma már megdöbbentőek azok a leírások és minták, amelyek arról tanúskodtak, hogy már egy éves leánygyermekeknek is készítettek fűzőt.
A fűző a 19. század végén élte reneszánszát, ugyanakkor valóságos mozgalommá nőtt a használatát korlátozó, elutasító reformnézet. Egy bécsi fűzőcég Magyar Szalonbeli reklámcikkében úgy fogalmazta meg terméke lényegét, hogy az segíti megtartani a női test szoborszerűen szép esztétikai arányait. 1904-ben Szerb Zsigmond a kígyószerű karcsúság hóbortját okolta azért, hogy a tavaszi fürdőpihenőből hazatért asszonyok, lányok milyen lelki tortúrán estek át, amikor szembesültek azzal, hogy a felszedett súlyfeleslegüket sem a szabónő, sem a háziorvos nem tudta eltüntetni, sőt, némelyiküket a munka, a takarítás szentségtelen rémképével inzultáltak, míg végre eljutottak a fűzőkészítőjükhöz, aki egycsapásra megoldotta a lehetetlent: karcsúra varázsolta a bajbajutottakat.
A 19. század végén a reformmozgalomban az egészségesség, a természetesség és praktikum jegyében a női emancipációval megszülettek azok a női reformruhák, amelyek kényelmesek voltak, s megfelelően takartak. A divat homlokterébe a ruhaformák helyébe az emberi test került. A szabadidős tevékenységek, a sportok, a tudatosabb étrend terjedésével elérték azt a testképet, amelyet esztétikusnak tartottak. Az elfogadható és tetszetős ruhamodellek kidolgozásáig kétkedő várakozás övezte a kísérleteket, hiszen nem egy elképzelés taszítóan jellegtelenre, idomtalanra sikerült. A divattervezők útkereséseit siker koronázta.
A kiállításra, az ELTE Egyetemi könyvtár 19. és 20. század eleji irodalmi és divatlapjainak képanyagának összeállításakor, azok az ábrázolások részesültek előnyben, ahol a karcsú derék megjelenése szembetűnőbb volt. Az anyaggyűjtés váratlan különlegessége egy 1803-1804-es (Charis) lipcsei hölgylap beragasztott - meglehetősen jó állapotban levő - textilminta-illusztrációinak előkerülése volt.
A tárlókban felsorakoztatott divatképek ezt stílus- és szemléletváltás igyekeznek tükrözni. Korszakonként változott a fűzőformált testarányok túlzó megjelenítésének módja. Ettől csak az első periódus tért el. Az átlapozott - és kiállított - divatlapok (Allgemeine Moden-Zeitung, Allgemeine Muster-Zeitung, Der Bazar, Honművész, Életképek, Pesti Divatlap, Honderű, Rajzolatok, Nefelejts, Salon és Sport, Családi Kör, Divatcsarnok, Hölgyek Lapja, Magyar Szalon, Új Idők) anyaga szerint az antik világot idéző klasszicista (1800-1820) női ruhákat mell alatt kötötték el, ahonnan a kelme lazán omlott le a földre, a férfiak testhez simuló nadrágot viseltek, a széles övvel takart has viszonylag kis felsőkabátot engedett meg. A biedemeier stílus (1820-1840) idején a női (felső)test törékenységét, a derék keskenységét úgy emelték ki, hogy az alakot a deréktól horizontálisan kiszélesítő abroncsszoknyával növelték meg.
A derékban szintén karcsú férfiak vékony alakját hosszabb felsőrésszel rendelkező frakk, redingote takarta, a combon feszülő nadrág térdtől kissé elállt a lábtól a cipő orra felé tartva. A romantikát teljesen kiszolgálta a ruházat - a nőt valóságos erődítmény vette körül, amely rendkívül nehézkessé tett minden fizikai érintkezést: az egymás iránt érdeklődő felek szelleme és lelke hamarabb találkozott. A második rokokóban (1840-1870) az abroncsszoknya még szélesebb lett, sőt, az 1860-as években uszállyal bővültek. A férfiak ruhatárában megjelent a zakó, a keménykalap, az ingjeik gallérmegoldása egyszerűsödött. Az abszolutizmus magyar divatlapjaiban tüntetően jellemző volt a passzív ellenállást szimbolizáló magyaros viselet. Talán ebben a jegyben voltak a férfiak a legszebbek, akik ezután lassan eltűntek a divatlapokról.
A turnűr idejének (1870-1890) első felében kifejezetten a női alak kecsességét akarták érzékeltetni annak vertikális megnyújtásával. Az illúziókeltés érdekében a szoknya csípőtől lefelé enyhén bővült, amelyhez hátul kapcsolódott az előző korszakból maradt uszály. Majd e toldalék elhagyásával a női testalkat arányaiban érvényesülő hátsó domborulat hangsúlyozásával kívánták felhívni a figyelmet az egyéb gömbölyded idomokra. A férfiak öltözete viszont tovább egyszerűsödött. A szecesszió (1890-1909) divatjában fűzték legszorosabbra a női derekat (l. Thanhoffer), amelyet a harang alakú szoknyával tettek még légiesebbé. A fűző fazonja hosszabb lett, hogy kiemelje az S-vonalú testtartásban természetesen domborodó keblet és tomport. Az I. világháború előtt (1909-1914) nők hosszú, szűk, magasan felhasított (bukjel)szoknyát hordtak, majd a szoknyahossz is rövidült. A fűző csak az 1920-as években ment ki a divatból.
A divat- és társadalomtörténeti kiállítás a korabeli ruhaelképzeléseket szórakoztató szövegkörnyezetben (illemszabályokkal, házassági hirdetésekkel) szeretné közelebb hozni a mai közönséghez.
A kiállítás látogatható: 2007. június 27. - augusztus 31.
