„Ha Isten úgy akarja, az idén csakugyan eljutok Hozzád. Ugyanis augusztus 3-án megyek Kolozsvárra, onnan 8-ikán Torockóra. Az unitárius atyafiakról kell mértéket vennem, mert egy regényt akarok rájuk szabni” – írta Jókai Mór 1876. július 26-án Balatonfüreden. Levelét Teleki Sándornak, az 1848–49-es honvéd ezredesnek címezte, aki megszökött az aradi fogságból, hogy Konstantinápolytól Londonig bejárja a fél világot – egy időben még Garibaldi tábornoka is volt –, aztán közel két évtizedes száműzetés után hazatérjen Magyarországra.
Jókai valóra váltotta levelében megírt tervét: az Egy az Isten című regény megszületett, és valószínűleg nem én vagyok az egyetlen, aki az unitáriusokkal először ennek a könyvnek a lapjain találkozott. Hatodikos koromban szívbéli rajongással olvastam. Csakhogy Jókai 19. századi cselekményéből értelemszerűen nem tudható meg, hogy mi a helyzet a Magyarországon élő unitáriusokkal ma. Böngésztem utánuk egy kicsit a neten, ellátogattam az egyik budapesti székhelyükre, és örömmel láttam, hogy ma is eleven közösségeik működnek; komolyan ápolják nemcsak vallási, hanem kulturális hagyományaikat is. Az egyház fennállásának 450. évfordulója alkalmából például könyvsorozatot jelentettek meg. Ennek a sorozatnak választottam ki három darabját: gyönyörű kiállítású, kemény borítós, fényes lapos, kézbe simuló kis köteteket. A könyvterv és a tipográfia Fodor Tamást dicséri, a borítókat Jánosi Andrea tervezte, és ő készítette az illusztrációkat is. Azonnal szembeötlik, hogy a képei rendkívül szigorúan kapcsolódnak a szövegekhez, a szabad asszociációknak kevéssé engedett teret.
De lepleződjék le végre a szerző: mindhárom kötetecskét Balázs Ferenc jegyzi. Az Örökmécs lángja füstöt nem ereszt a válogatott verseit tartalmazza, a másik kettő (Mesék, Mesefolyam) a meséit gyűjti össze.
Az 1901-ben született Balázs Ferenc élete bizonyos szempontból éppoly kalandosnak mondható, mint a korábban említett Teleki Sándor honvéd ezredesé, holott Balázsnak csak feleannyi időt engedett a sors: fájdalmasan fiatalon, 35 évesen hunyt el. Középiskolai tanulmányokat az unitárius kollégiumban folytatott Kolozsváron, majd az unitárius teológiára vezetett a tüdőproblémákkal küzdő fiatalember útja. Ösztöndíjjal Oxfordba, majd Amerikába ment, de négyéves távolléte során nemcsak tanult, hanem előadásokat is tartott, koncerteket is szervezett és angolul írt. Kolozsvárra Ázsián keresztül tért vissza: Japánban és Kínában kalandozott, bejárta Indiát és Palesztinát. Vándorlásait a Bejárom a kerek világot című kötet örökítette meg, de útleírások helyett mindig arra helyezte a hangsúlyt, hogyan talált rá önmagára, és Európát, Amerikát, Ázsiát megismerve hogyan dolgozta ki egy új társadalom tervét. Elképzelése szerint ez az ipari kapitalizmus tagadása lesz, ami leginkább az indiai költő és polihisztor Rabindranáth Tagore gondolataival áll összhangban, de Mahatma Gandhival is eszmét cserélt a témáról.
Hazatérése után Tordán kicsiben elkezdte megvalósítani álmát: négyéves falufejlesztő programba fogott a dán szövetkezeti falvak mintájára (a felesége is dán származású amerikai nő volt). Az önellátó közösség terve a nagy gazdasági világválság idején, az 1920-as és ’30-as évek fordulóján összeomlott ugyan, mégis elmondhatjuk, hogy küzdelmes munkával megújította a falut, népfőiskolát működtetett, színjátszó kört és dalárdát szervezett, meg persze írt, és az erdélyi magyar irodalomról előadásokat is tartott. Az írás, mint beszámolt róla, akkor jutott nála szerephez, amikor a tüdőbaj legyöngítette. Ha kellő erőt érzett magában, fontosabbnak tartotta a cselekvést, a társadalom erkölcsi és anyagi előmozdítását. Ma annak ellenére tartják számon íróként, hogy e minőségében nem is akart nevet szerezni magának.
1936-ban, már a betegágyán írta meg A rög alatt című faluszociográfiáját és egy regényt a székely falusi értelmiségről (Zöld árvíz). Tordán halt meg a következő évben. Tamási Áron így búcsúztatta: „Nem voltál délszaki virága Erdélynek, mert nem díszítetted ezt a földet, hanem gazdagítottad. Zord éghajlat alatt és elűző, folytonos keleti szélben Te itt megkapaszkodtál, mint hegyi fa a messzelátó sziklán. A gyökereid győzhetetlenül erősek voltak, s ismerték e földnek rejtőző titkait, amint e föld is ismert Téged és kegyetlenül szeretett.”
Az Örökmécs lángja füstöt nem ereszt című versválogatás bepillantást nyújt e tettre kész, már-már nyughatatlan fiatalember érzelmi világába. Leplezetlen egyszerűséggel, keresetlen szavakkal számol be szerelemről, barátságról, búcsúzásról, Kínában és Japánban szerzett benyomásairól, féltékenységről, a tengerről, a közelgő halálról. Verseihez olykor dallamot komponált. Lelkipásztor költőként a hitvallását is olvashatjuk:
„Nem igaz, hogy az Isten szeretet,
és nem igaz, hogy az Isten harag.
De néha ölel, és néha harap,
most farkas, és most jóakarat.
Emberi elme föl nem foghatja,
mit akar velünk és a világgal.
Miért marcangol farkasszájjal?
Miért menekül gazellalábbal?
Miért gerjeszti haragra Jézust?
Miért lágyítja meg a gyilkos szívét?
Miért bocsát meg annak, aki vét?
Miért bünteti kedves hívét?
A törvénylátók keveset látnak.
Csak egy villanást a fénytengerből.
Szegények megvakultak ettől,
eltávolodtak az Istentől.”
Az unitárius erkölcsiség a Mesefolyam című kötetet is áthatja. A kis írásokat tanító szándék szülte, és meg-megmutatkozik bennük Balázs Ferenc írói tehetsége – talán még erőteljesebben is, mint a verseiben. Szeretetről, rosszaságról, kegyetlenségről, megjavulásról, önvizsgálatról, empátiáról, szenvedésről, tűrésről, erős akaratról, igaz életről és szépségről tanít.
„Hát aztán így hagyta el a szülői házat. Valahonnan vágott magának egy vándorló botot, azt hozzáverte három kutyához, hogy legyen erős, mint a vonítás, aztán nekivágott az országútnak. A mezőn mindjárt kipróbálta a botját. Addig vert egy piros kis borjút, amíg a pásztorok a hátára kenték a saját botját. Abból tudta meg, hogy csakugyan igen kemény, olyan kemény, mint a kölyöksírás.”
Balázs Ferenc 1921 tavaszán Szentgericén megismerkedett az akkor 14 éves Kuti Ilussal. Több nyarat is a Nyárád menti faluban töltött ugyanis legátusként. Ebből az ismeretségből és első nagy szerelemből született a Mesék című kötet. Az eredeti, kézzel írt példányon ott áll a lányhoz intézett ajánlás, tulajdonképpeni vallomás: „Ezeket a meséket sok boldogsággal és sok fájdalommal írtam. A magam boldogságából és a magam fájdalmából. De mind neked írtam ezeket a meséket.” Kuti Ilus még nagymamakorában is őrizte a kéziratot.
„A leány nagyon hideg levelet írt, mert nem merte papírra bízni a szívét. Talán nem is volt szíve, csak csillogó szemei voltak. Mikor a fiú maga elé terítette a halványkék ívecskéket, a sorok úgy meredtek eléje, mint ledöntött szálfák. A sorok nem zenéltek, nem izzottak, nem vallottak szerelmet. Egykedvűek voltak és bántóak. Ezeket a leveleket nem a leány írta. Ezeket a leveleket a sok ezer esztendős múlton nevelkedett Szemérem írta.”
Jó szívvel ajánlom Balázs Ferenc köteteit mindazoknak, akiket érdekel egy kalandos sorsú kolozsvári fiatalember lelki élete, szerelemre, jóságra, beteljesülésre való vágyakozása.
