A régi Bihar, Békés, Csongrád, Csanád, Arad, Temes és Torontál megyék a török hódoltság ideje alatt szinte teljesen lakatlanná váltak. Ezekre a vidékekre sok román, szerb, szlovák és német telepes költözött, ezzel varázsolva változatossá a térség kultúráját. Az országrész népművészetének gazdagsága is a terület etnikai sokszínűségének köszönhető.
A Táncolj velünk! című néptáncoktató filmsorozat 1998 és 2008 között készült gyermekeknek a nemzeti könyvtárban. Az ismeretterjesztő széria a Martin György Néptáncszövetség és az Örökség Népművészeti Egyesület kezdeményezésére indult, összeállítását pedig az Országos Széchényi Könyvtár Történeti Interjúk Tárában működő Magyar Mozgóképkincs Megismertetéséért Alapítvány végezte.
A táncokat, amelyeket a MTA BTK Zenetudományi Intézet Néptánckutató Archívuma filmjeivel illusztrálunk, az Országos Széchényi Könyvtár YouTube-csatornáján tesszük közzé 2020. május végéig, péntek délutánonként. A filmsorozat kiválóan használható minden közösségben gyermektánc oktatására; alkalmazásával nem csupán a képzett táncpedagógusok, hanem a néptáncot alapszinten ismerő oktatók is kitűnő eredményt érhetnek el. A sorozat szerkesztője és forgatókönyvírója dr. Diószegi László történész, Harangozó-díjas koreográfus, rendezője Szécsényi Anikó, az OSZK munkatársa.
A dél-alföldi férfiak hagyományos viselete a Kárpát-medencében általános fehér ing, gatya és a fekete mellény, a lajbi volt. A derékig érő, selymes fényű mellényen 19 ezüstgomb sorakozott, egészen a nyakba álló, lehajtott gallérig. Ezt a viseletet szorította háttérbe a 19. század második felében a polgári öltözködés. Az asszonyok 10-12 darab bő, középütt fodros rokolyát hordtak. A legfelső nehéz selyemből, fényes atlaszból készült, és a kötény szinte teljesen beborította. A nők olyan pazarul öltöztek, hogy gyakran egyetlen leányon vagy menyecskén vagyonokat érő kelme volt.
Szeged környékén még ma is él egy régi táncba hívás emléke. A kocsma előtt várakozó leányokat egy-egy legény kendővel húzta be a tánchelyiségbe. A fiú a kendőt kivetette, amelyik lány megfogta, azt bevitte, és a hozzá való társának odaadta.
A régió táncrendjében a régi réteget az oláhos vagy ugrós elnevezésű tánc képviseli, amelynek népszerűsége a szomszédos Erdély hatásának köszönhető. A tánc elnevezése is innen ered, hiszen az alföldi ember számára az „oláh” név általában az „erdélyi” fogalmával volt azonos. A név kialakulásában az „Az oláhok, az oláhok facipőben járnak” kezdetű közkedvelt kísérő dallam is szerepet játszhatott. Az oláhost a férfiak elsősorban szólótáncként, magányosan vagy csoportosan járták, ismert azonban a párosan, nővel táncolt formája is. Ez a páros táncok régies formáját képviseli, amikor a táncosok ritkán és legfeljebb nyílt fogásmóddal, kézfogással kapcsolódnak egymáshoz.
Az Alsó-Tisza-vidék tánckincsének meghatározó része az új stílushoz tartozó lassú és friss csárdás, vagy ahogyan ott nevezik: a lassús és frisses. A lassú régies formája a röszketős, röszkettetős vagy remegős, amikor a táncosok a csárdáslépéseket bokarugózással járják. A lassú csárdás legjellemzőbb összefogódzási módja a váll- és derékfogás. Ritkábban, különösen a darudübögő elnevezésű táncfigurában a nyitott egy- és kétkezes fogás is előfordul. A frissben már a nyílt fogásmódok jellemzőek, az egy- és kétkezes fogás gyakrabban megjelenik, hiszen így a táncos szabadabban tud figurázni. Míg a lassúban a csalogatós csak ritkán fordul elő, a frissben a pár elengedése annál többször.
