Lemenni a kútba
„Az ember legkésőbb késő tizenévesen vet számot, kicsoda ő és honnan érkezik, kik voltak az ősei, milyen jellegű a környezete például földrajzi és biológiai szempontból, hogyan viszonyul ő maga nyiladozó elméjével a számára adott keretekhez (ahogy Csokonai írja: Ki vagy, miért vagy, hol lakol? és kinek/ Szavára mozgasz? s végre mivé leszel?)” – írja Térey János a Boldogh-ház, Kétmalom utca című művében, amin halála előtt dolgozott. A címet szükségesnek tartotta kiegészíteni, ami így hangzik: „Egy cívis vallomásai”.
A Csokonai-citátumot még értem, azt is, hogy miért pont ő, de hogy 48 évesen miért áll neki az ember önéletrajzot, vagy ahhoz nagyon hasonlót írni, arra nem tudom a választ. Talán – így, 47 évesen – megkockáztatnám, hogy a jövőtervezés okán. Azért nézel vissza, hogy lásd, mekkora utat tettél meg, és ebből merítesz erőt a továbblépéshez. Életközépi félfordulat vissza, majd felkelsz és jársz.
Ez egy bátorságpróba: „Az a kérdés, hajlandó vagy-e lemenni az őseidért a kútba, vagy sem, és kibírod-e, amit felhozol” – írja Térey. Elviseled-e a saját életed igazságait, ez a kérdés, vagy önfeledésben, netán hazugságban élsz-e tovább. Legádázabb ellenségei sem vitatják, hogy János őszinte ember volt, nem simult a tájba, nem bégetett együtt a nyájjal. Amennyit beszélgettem vele a ma már nevét viselő középgenerációs alkotói ösztöndíj tervezésekor, abból következtetek arra, hogy élni készült a maga igazsága szerint.
A Jóisten azonban másként döntött. János váratlan halálával megmutatta nekünk, hogy nincs önmegváltás, az ember nem tehet csodát, ahhoz túlságosan anyagból vagyunk. Megáll a szíved, nóta vége.
Vagyis nincs vége, csak épp nekünk kell tovább dalolnunk. A meg nem élt jövőd hiányként jelentkezik. Mert kevesen mondhatják el magukról, hogy félszáz év alatt teljes életet élnek, egy alkotó ember meg végképp nem mondhat ilyent.
Jánosnak apaként és férjként is lett volna még dolga, mint ahogyan minden apának és férjnek, de amihez nekünk, ma itt összegyűlteknek igazán közünk van, az az alkotói hiány. Ezt lehet ding an sich is fölfogni, vagyis mint egy dolog önmagában, metafizikai hiány, a bárhol semmijében egy fekete lyuk – vagy érezhetjük sajátunknak is a hiányt.
Ha az alkotás felől nézzük, akkor Térey úgy halt meg, hogy az életközépi félfordulatban Debrecent nézte éppen. Hiánya tehát a városé is.
Most azért vagyunk itt, mert Debrecen visszanéz Térey Jánosra. Minden oka megvan Debrecennek erre a visszanézésre, Térey nem véletlenül emelte főcímbe az alcímként hangzó „egy cívis vallomásai”-t. János nem eszményítette át Debrecent, mint – mondjuk – Szabó Magda, hanem megélte. Debreceni volt még akkor is, amikor Budán Kalinyingrádba vágyott és nem mellékesen megpróbált „leszámolni” Debrecennel. Nem megtagadta. Nem elfelejtette. Hanem harcolt a megélt és benne továbbélő Debrecennel azért a Debrecenért, aminek szerinte lennie kellett volna. Lennie kellene, így, élő jelenben. A messzeség számára nem szépített meg semmit, ilyen kíméletlenséggel csak a gyermekek és az angyalok látnak.
Nem volt hajlandó hazudni sem az olvasók, sem Debrecen kedvéért. (Sem senki kedvéért. A kortárs irodalmi élet egy része évek óta attól tart, hogy vajon mit írt róla Térey a ki nem adott naplójában. És nem azért tartanak a naplók megjelentetésétől, mert Térey ártó szándékkal írt volna róluk rosszmájú megjegyzéseket, vagy kifecsegne titkokat – hanem éppen azért, mert azt írhatta le, amit igaznak gondolt. És amit egy Térey igaznak gondol, az még akkor is kényelmetlen, ha – szerintük – tévedett. Én is azért vagyok ilyen bátor, mert abban reménykedem, hogy annyira jelentéktelen epizódszereplő lehettem az életében frissen kinevezett PIM-főigazgatóként, hogy nem tartott érdemesnek megemlíteni.)
Tisztelt hölgyeim és uraim!
Pár héttel ezelőtt néhány száz méterrel arrébb a Magyar Géniusz-program keretében egy kiállítást nyitottam meg Debrecenben. Ott már idéztem Jánosnak az egyik legőszintébb és legelgondolkodtatóbb szentenciáját Debrecenről: „Debrecen épületeinek jelentős hányada nem arról nevezetes, hogy létezik, hanem hogy valami másnak a helyén áll. Ugyanott, ahol sokkal inkább az elődjének kellene állnia valójában.”
Azon a kiállításmegnyitón amellett érveltem, hogy innen két irányba lehet elindulni. Most megismételném az akkori fölvetéseimet:
„Az egyik, hogy kimondjuk: Debrecen – rosszul, magyartalanul megfogalmazva, de így érthetőbb – nem van, hanem volt. Hogy a mai Debrecen nem cívis város, nem kálvinista Róma, amiben idegen test a Református Kollégium, a Nagytemplom, aminek nem része az egyetem. Ez a múltat végképp eltörölni akarók testtartása, az erőszakolt kollektív amnézia gyakorlata – aminek célja és értelme éppen az volt, hogy elvágják a debrecenieket a gyökereiktől. A Vasfüggönyön innen évtizedeken keresztül próbálták elhitetni a Kárpát-medence nemzeteivel, hogy ez a járható út, és ebben tettestársaik voltak az új honfoglalók is. Az eredménye: haza helyett a legvidámabb barakk – ami attól még barakk, hogy vidám. Szóval ez az út számunkra járhatatlannak bizonyult.
A másik út a nehezebb. Ahhoz Debrecen polgárainak hinniük kell abban, hogy Debrecen nem volt, hanem lesz. És ahhoz, hogy Debrecen Debrecen maradjon, tudniuk kell, hogy mi helyett áll az, ami van, és hogy minek kellene állnia ahhoz, hogy legyen. Hogy tudják, tudjuk, mit jelentett a cívis fogalma, miért nevezték kálvinista Rómának, hogyan alakult ki az a Debrecen, amit még a kommunisták sem tudtak kiradírozni – sem az épített örökségből, sem a lelkekből, sem a szívekből.”
Ezért kell visszanéznie Debrecennek Térey Jánosra. Ezért tartom indokoltnak, hogy hazakerüljön a hagyatéka. Ahogy Térey félfordulatában Debrecent látta, Debrecen adott neki identitást – cívis! –, úgy Debrecennek is látnia kell a remélt jövőben az őt vigyázó Téreyt.
Mert minden magyar településnek látnia, mindannyiunknak látnunk kell azokat, akik az igazat mondják, nem a valódit.
Már ha nem úgy akarunk lenni, ahogy lehet, hanem azok akarunk lenni, aminek lennünk kell.
A Térey Könyvsarok megnyitója
Egy fiatal és korához képest meglepően okos poéta egyszer azt mondta: ahhoz, hogy Esterházy legyél, nem Esterházyt kell olvasni, hanem azt, amit Esterházy olvasott. Mondtam neki, hogy ne akarjon Esterházy lenni, mert az egy olyan verseny, amit indulásból Esterházy nyer meg, de a mondandója többi része stimmel.
Igazítsunk rajta tehát: ahhoz, hogy megértsük Térey Jánost, Térey művei mellett azt is el kell olvasnunk, amit János olvasott. Így van esélyünk arra, hogy hasonlóképpen nézhessünk a világra, ahogyan ő nézett ránk. Vagy közel hasonlóképpen.
Nem biztos, hogy ez jó lesz nekünk, a Térey-szemüveg nem egy rózsaszín felhő, de aki csak bambulni akar, az amúgy se jár könyvtárba. Aki viszont ide belép, azt lehet, hogy éppen a Térey-olvasósarok indítja el valamerre – a saját útján.
Fotó: Miskolczi Jano
