Demeter Szilárd: A magyar kultúrát a sokszínűsége és a konszenzuskereső, racionális vita tette erőssé

Előre megírt beszédet fogok elmondani. Egyrészt a fegyelmezettség érdekében vállaltam ezt a nehéz műfajt, hogy filozófus módjára ne keveredjek el Ádámig és Éváig. Másrészt amilyen diktafonos világban élünk, nem árthat, ha az ellenzéki sajtóhoz kiszivárgó információk kapcsán a tényellenőröknek is tudok majd küldeni háttéranyagot.

A hétvégén kimentem a budapesti könyvvásárra. Végignéztem a standjainkat (MNM, OSZK, PIM), és azt láttam, amit nagyjából sejtettem: külön-külön se rosszak, de ha egybepakoltuk volna a hat intézmény kiadványait, valamint rajtunk keresztül a könyvvásár látogatóinak meg tudtuk volna mutatni a teljes magyar közgyűjteményi szakma elmúlt év kiadványainak legjobbjait, akkor nagyjából a legjobb, legérdekesebb, legizgalmasabb non-fiction stand lett volna a miénk. Elviekben ennek eddig sem volt semmi akadálya, talán még eszébe is jutott némelyeknek, de nem történt meg. Pedig legkésőbb március óta tudjuk, hogy lesz integráció, tehát még indok is lett volna rá. És ez csak egy friss példa arra, hogyan lehet az egész több, mint a részek matematikai összege.

És hogy miről is szól ez az egész? Ha már matek, induljunk ki a számokból, az jót tesz a tisztánlátásnak:

Ha minden tagintézményt egybeszámolunk, akkor a Magyar Nemzeti Múzeum Közgyűjteményi Központ 40 intézményből áll.

Ebben a 40 intézményben több mint 24,5 millió darabos örökséget őrzünk. Ennek a gyűjteménynek az évi gyarapodása nagyjából 150 ezres. Jelenleg összesen több mint 1600 (egészen pontosan 1675) főállású munkavállalónk van.

Jelenleg 100 állandó kiállítással számolunk, ehhez még hozzáadódik évente kb. 130 időszaki kiállítás. Több mint 2300 rendezvényünk szokott lenni, több mint 1,3 millió látogató kíváncsi ránk. És ha már a könyvvásárral kezdtem: évente több mint 110 kiadványunk van. Több mint 4,5 ezer múzeumpedagógiai foglalkozáson valamivel több, mint 275 ezer gyermeket érünk el.

Ezek a nagyobb mutatóink.

Van viszont néhány érdekesebb részszámunk is.

Több mint 510 kutatási témát tartunk számon. A kollégák által jegyzett publikációk száma valamivel több mint 3100. A főállású munkavállalóink közül kevesebb, mint 150 kollégának van PhD-ja vagy nagydoktorija. De ebből most ne vonjunk le messzemenő következtetést, tegyük félre egy későbbi tartalmas vitához.

Mert van egy másik adatsor, ami számomra sokkal fontosabb: a 24,5 milliós gyűjteményre egészen pontosan 93 restaurátor és műtárgyvédelmi szakember jut. A teljes gyűjteményhez viszonyítva összgyűjteményi szinten a digitalizáció 15%-os, de ami még aggasztóbb, hogy az összgyűjtemény revíziója átlagolva nagyjából 20%-os. A raktárkapacitásainkról, a raktározási feltételekről már nem is beszélek, mert nagyjából ez az a kérdés, aminek rágásakor legszívesebben elásnám magam.

És most direkt nem bontottam alá a számokat tagintézményekre. Mert ezek a kérdések mindannyiunkat érintenek. Nálam ugyanis – és ezt a PIM-esek már kicsimilliószor hallották – van egy prioritási sorrend. Szerintem minden múzeumigazgatónál ugyanez, vagy ennek kellene lennie, nem lehet más: első és legfontosabb a gyűjtemény, az az örökség, aminek megőrzésére, feldolgozására, ismertetésére hivatott ez az intézményrendszer. A második az intézményrendszer, és harmadik legfontosabb az intézményrendszerben dolgozó kollégák.

Ebből a prioritási sorrendből adódik néhány egyszerű szabály is.

Az első és legfontosabb, hogy az önérdek soha nem előzheti meg a közérdeket. Nem vagyok az egyéni és intézményi ambíciók ellen, sőt, ez viszi előre ezt a világot is, de az egyéni és intézményi ambíciók nem válhatnak a közérdek kárára. Az elnöki pozíció tehát számomra azt jelenti, hogy bár szívem csücske továbbra is a Petőfi Irodalmi Múzeum, minden döntésemnél a nagy egészet kell néznem. Még akkor is, ha ezt a nagy egészet innen, a Károlyi-palotából fogom nézni, ami azt jelenti, hogy az elnöki iroda és tárgyaló – élve a PIM-esek nagylelkű felajánlásával – július 1-től a PIM-be költözik.

A második fontos szabály: én hajlandó vagyok személy szerint bármiféle személyi konfliktust kivizsgálni, meghallgatni az összes felet stb. De a végén vagy az egyik félnek, vagy a másik félnek, vagy mindkettőnek mennie kell. Olyan nincs, hogy mindenki marad, mert az azt jelenti, hogy meg tudták volna oldani a konfliktust anélkül, hogy a felsővezetést bekapcsolják. Ennek a szabálynak egy alszabálya, aminek párját az elmúlt években tanultam meg, idézem: a miniszternek mindig igaza van, amíg ő a miniszter, mert ő a miniszter. A főigazgatók azért vannak és azért főigazgatók, hogy az intézményi érdekeket képviseljék, az intézményeiket vezessék. Tehát indulásból igazuk van, amíg főigazgatók. Az elmúlt években az is kiderülhetett, hogy nagyfokú autonómiát biztosítok az általam vezetett intézményekben, és ha ezzel élni tudnak az adott területek vezetői, akkor előre tudunk menni. Ugyanakkor azt nem tudom elfogadni, ha visszaélnek ezzel a szabadsággal.

Ez magyarán annyit jelent – és ez a harmadik szabály –, hogy bár igyekszem a kollektív bölcsességre támaszkodva konszenzuális döntéseket elérni, de a végső döntéseket nekem kell meghozni. Elég rosszul viselem, ha valaki helyettem hoz döntést.

És akkor a döntéshozatalról. Múlt pénteken kaptam meg a miniszter úr levelét, ennek értelmében a Magyar Nemzeti Múzeum Közgyűjteményi Központ főigazgatói grémiuma a következőképpen néz ki 2024. július 1-től: szerény személyem az elnök. Az alábbi státusok a jelenleg hatályos szervezeti és működési szabályzat értelmében már léteznek, a végleges SZMSZ-t valamikor őszre gyúrjuk össze közös munkával.

Az elnöki kabinetet Pápay Piroska kabinetfőnököm vezeti.

Az integrációért felelős szakmai kabinetfőnök-helyettes Népessy Noémi.

Az ő munkáját – de utálom ezt a szót – a vidéki intézményrendszer vonatkozásában Végh Kata, a könyvtárszakmai terület vonatkozásában Szollás Péter segíti. Az összintézményi rendszer gazdasági fő-fő igazgatója Zsurki Attila lesz.

Főigazgatók (intézményi ABC-sorrendben):

Az Iparművészeti Múzeumot továbbra is Cselovszki Zoltán fogja vezetni. És én azon leszek minden erőmmel, hogy legyen mit vezetnie.

Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari múzeum: Török Róbert. (Itt nyitnék egy zárójelet: kedves Robi, az integrációt törvény mondja ki, így az általad fű alatt terjesztett pletykával ellentétben meg fog történni. Engem erre a munkára nevezett ki a miniszter, és én általában a feladataimat szeretem ellátni. Nem muszáj akarnod az integrációt, de akkor nem kell főigazgatónak sem lenned. Én csak olyan vezetőséggel tudok együtt dolgozni, ahol egy irányba húzzuk a szekeret. Ezt neked kell eldöntened.)

Magyar Nemzeti Múzeum: Zsigmond Gábor. Ő volt a másik befutó a Nemzeti Múzeum pályázatán, szerepelt a shortlisten, ahogy mondani szokás, most megkapja az esélyt és a lehetőséget, hogy megvalósítsa a terveit – nyilván, a nagy egészbe illeszkedően, vagyis néminemű újratervezésre szükség lesz.

Országos Széchényi Könyvtár – Rózsa Dávid vezeti továbbra is a nemzeti könyvtárat, kultúrstratégiai intézmény vezetőjeként a következő ciklusában Kárpát-medencei kitekintésben kell neki a könyvtárszakmai és olvasás-népszerűsítési közfeladatot ellátnia.

Petőfi Irodalmi Múzeum – az eddigi megbízott főigazgatót véglegesítjük, vagyis Török Petra lesz a PIM főigazgatója a következő öt évben, továbbá – eseti és indokolt kivételektől eltekintve – akadályoztatásom esetén ő ír alá helyettem az MNM KK-ban is. Öt évig dolgoztam vele vállt vállnak vetve, elkötelezettségéről és munkabírásáról, következetes gondolkodásáról számtalan esetben meggyőződhettem.

A Magyar Természettudományi Múzeum élén is marad Bernert Zsolt főigazgató. Az ő feladata – és ezt most nagyon idézőjelben mondom – a „legkönnyebb”: akárhogy is dönt majd a kormány, neki újra fel kell építenie a Természettudományit. Még pontosabban: nem neki, nekünk.

És azt hiszem, ez a legfontosabb: bár közigazgatási-jogi szempontból az elnök egyszemélyi felelősséget visel, ez közös felelősségünk és munkánk kell hogy legyen. Ismertek, nem nagyon szoktam mellébeszélni és diplomáciázni. Az elmúlt években is többször elmondtam a nyilvánosságban is: semmiféle személyi ambícióval nem rendelkezem ezen a téren. Nem vágytam főigazgatói pozícióra, mint ahogyan az elnöki pozíció sem melegít. Egyszerűen nem érdekelnek a titulusok. Feladatokat kapok, olyan feladatokat, amelyek jóval túlmutatnak a személyemen, és én ezeket a feladatokat szeretném megoldani veletek úgy, hogy az az egész magyar nemzeti kultúra javára váljon. Nem véletlenül szerepel mind a Petőfi Irodalmi Múzeum, mind a Magyar Nemzeti Múzeum vezetői tisztségére benyújtott pályázataimban ugyanaz az afrikai közmondás: „Ha gyorsan akarsz haladni, menj egyedül. Ha messzire akarsz érni, keress társakat.”

A Magyar Nemzeti Múzeum Közgyűjteményi Központ megépítése tehát csapatmunkát feltételez.

A közeljövőben, vagyis a következő fél évben kell összeraknunk közösen egy olyan fejlesztési stratégiát, amit kormány elé tudok vinni, és aminek mentén a kormány támogatását tudjuk kérni.

A cél evidens: mivel a magyar közgyűjtemények a magyar tudás stratégiai intézményei, ezért nekünk az élményszerű tudásátadáson felül is vannak feladataink: a nemzeti kulturális identitás erősítése céljából az általunk elérhető magyarokat vissza kell billentenünk a kultúrafogyasztói státusból kultúrahordozóvá. Erről sokszor és sokat beszéltem, írtam, most nem bontanám ki, de a lényege ennyi. Nem öncélú intézményrendszert drótozunk össze.

Ahhoz viszont, hogy a lehető legjobb intézményi együttállást tudjuk megvalósítani, mindenkinek hozzá kell tennie a magáét. Minden intézménynek van saját karaktere, elképesztő tudásanyag halmozódott fel, nagy a hozzáadott értéketek.

Annak érdekében, hogy ebből az együttállásból a lehető legjobbat és legtöbbet kihozzuk, a következő hetekben, hónapokban a hat társintézmény és a vidéki filiálék legjobb szakembereiből munkacsoportokat állítunk össze, amelyek Népessy Noémi koordinálásában konszenzuális fejlesztési stratégiákat készítenek az adott szakterület vonatkozásában. Nem akarok és nem is tudnék jobban érteni a restauráláshoz, régészethez, kiállításrendezéshez stb., mint ti. Következésképpen ahhoz, hogy segíthessem a munkátokat, nektek kell a konszenzuális szakmai megoldási javaslatokat kidolgoznotok.

Mondanék egy konkrét példát, ami talán a leginkább érdekel titeket: a bér kérdése. Jelenleg a hat intézményben hat különböző bérpolitika érvényesül. Van, ahol aránylag tisztességes bért biztosítanak a munkavállalóknak, mert a kultúrstratégiai többletforrás ezt lehetővé tette. Máshol gyalázatosak a fizetések. Egy gyors és nagyon hozzávetőleges számítás szerint ahhoz, hogy minden intézményünkben tisztességes béreket tudjunk biztosítani, a jelenlegi létszámot figyelembe véve nagyjából 2,5-3 milliárd forint többletforrásra lenne szükség.

A higgadt helyzetértékeléshez a következőket kell nekünk végiggondolnunk: 1. az összes vidéki múzeum normatív támogatása kormányzati forrásból kb. 3,5 milliárd forint; 2. a kultúrstratégiai intézmények többletforrását biztosító kormányhatározat 2025 végén lejár; 3. az államháztartási törvény szerint dologi költséget nem lehet átalakítani személyire, vagyis év közben akármennyit is spórolnánk és racionalizálnánk, azt nem tudnánk fizetésemelésre fordítani; 4. a teljesítményértékelési rendszereink – ha élnek egyáltalán – eléggé, hogy is mondjam diplomatikusan, sokszínűek; 5. a pénzbőség ideje lejárt a világban, a konjunkturális megoldások most már nem elegendőek.

Ha tehát július 1-től egységes bérstruktúrát szeretnénk, akkor ezen a kényszerpályán mozogva a következőket tehetnénk: a.) mivel a bértömeget nem tudjuk növelni a költségvetési helyzet miatt, ezért radikális megoldásként kevesebbeknek tudnánk többet fizetni. És én még ezt is el tudnám fogadni, amennyiben ti mondjátok meg, hogy ki menjen, ki maradjon. Nem gyávaságból, csak egészen egyszerűen még nem rendelkezem elegendő információval ahhoz, hogy megalapozott személyi döntéseket tudjak hozni. Ehhez teljeskörű átvilágításra lesz szükségünk, és én ezt szorgalmazni is fogom. b.) külön engedéllyel a jelenleg rendelkezésre álló bázisköltségvetést átstrukturáljuk – a feladat ugyanaz: nektek kell megmondanotok, hogy mely dologi kiadást vágjunk radikálisan vissza, mely intézményeket zárjunk be stb. Az intézményi összköltségvetésünk elviekben közel 27 milliárd forint évente, ami papíron jól mutat, de ha megnézzük ennek a szerkezetét, akkor azt fogjuk látni, hogy ez a jelenlegi helyzetben gyakorlatilag csak a működőképességet fedezi. Miközben elképesztő forrásigényt tudnánk felmutatni csak fejlesztések vonatkozásában.

Csak hogy a nagyságrendeket be tudjátok lőni: a minisztérium összesöpörte az ingatlanfejlesztési igényeinket, a végösszeg valahol 1300 milliárd forint magasságában állt meg. Én rendes elnökhöz illően ezzel a számmal el is mentem Lázár János miniszter úrhoz, aki elég edzett ahhoz, hogy ne nevessen ki. De azért megkérdezte, hogy az elmúlt tíz-tizenkét évben hol voltunk, amikor még pénz is lett volna a fontosabb ingatlanfejlesztésekre. És ez egy jó kérdés.

Nagyon őszintén: az elmúlt hetekben elég sok részterületet néztem át a készítendő fejlesztési stratégia horizontján. És általános tapasztalat, hogy több évtizedes gyakorlat szerint eddig a strukturális problémákat a szőnyeg alá söpörtük, majd kicsit jobb időkben a púposodás megoldásaként gyorsan vettünk egy újabb szőnyeget.

Strukturális megoldásra van szükségünk, olyanra, ami elég meggyőző ahhoz, hogy a kormány elfogadja, és olyanra, ami személyfüggetlen, fenntartható, átlátható. Mert az elnököt a miniszter nevezi ki és váltja le, a miniszterek pedig jönnek-mennek a parlamentáris demokrácia belső dinamikájának megfelelően. A természetes  politikai és konjunkturális mozgások miatt tehát olyan megoldásokra van szükségünk, amelyek nem az egyszemélyi érdekérvényesítés függvényei. A bérrendezés kérdésének lépései a fentiek függvényében a következők lehetnek:

1. Mi ezt annak idején a PIM-ben a muzeológusi életpályamodell megalkotásával véltük megoldani, amit a kormány el is fogadott. Meg kell tehát nézni, hogy az a modell mennyire működőképes, mennyire használható összintézményi szinten, az elmúlt évek tapasztalatait figyelembe véve hol és mit kell módosítani rajta ahhoz, hogy működőképes legyen a közgyűjteményi központ vonatkozásában.
2. Ki kell dolgozni egy olyan minőségbiztosítási rendszert, ami mindenki számára egyértelműen és világosan követhetővé és tervezhetővé teszi a munkáját. Amennyire csak lehet, objektív mérőszámok kellenek a teljesítmények megítéléséhez.
3. Szeretnénk igénybe venni egy nagy tapasztalattal és jó referenciákkal rendelkező nemzetközi tanácsadó cég segítségét a szervezetfejlesztési kérdésekben. Nem kell feltalálnunk a magyar viaszt, lehet, hogy a spanyolviasz is adaptálható a helyi igények figyelembevételével.
4. Ha őszre ez a munkacsoport konkrét számokkal, vállalásokkal, mutatókkal stb. fel tudja tölteni az összintézményi életpályamodellt, akkor tudok érvelni a kormánynak a többletforrás-igény mellett.

És ugyanígy strukturális megoldásokat kell tudnunk kidolgozni a restaurálás-állományvédelem, a raktárkapacitás, a digitalizálás kérdésköreire is. A kiállításpolitika és rendezvényszervezés, a közönségszolgálat összehangolása is elengedhetetlen. Mint ahogyan a kommunikáció és marketing is természete szerint megköveteli a szoros együttműködést. Hasonlóképpen újra kell gondolnunk a tudományos munka, kiadványozás, a kreatívipari tevékenységeinket, valamint a nagy hálózatokkal való együttműködéseket is. Én már több körben egyeztettem a Magyar Tudományos Akadémia vezetésével, a HUN-REN elnökségével, le fogunk ülni a nagyobb egyetemek vezetőivel is, és nem csak a fővárosi, hanem a vidéki intézményeink vonatkozásában is. Szeretnék a közneveléssel is szorosabb és következetesebb munkaviszonyt kialakítani. A nemzetközi térben is újrapozicionálhatjuk magunkat. Ehhez azt is figyelembe kell vennünk, hogy mivel történelmünk okán a gyűjtőkörünk elsősorban Kárpát-medencei, ezért a szomszédos országok többségi kultúrájával is ki kell alakítanunk a nem eseti jellegű, mondhatni, stratégiai partneri viszonyt.

És itt most megállnék. Népessy Noémi majd az összes munkacsoport felállítását kezdeményezni fogja, a főigazgatók tanácsán mindezt részleteiben is átvitatjuk. Az elmúlt hetekben, hónapokban rengeteget egyeztettem, beszélgettem a magyar közgyűjteményi rendszer, még tágabban, a magyar kulturális rendszer kiemelt teljesítményt felmutató szereplőivel, tanulmányoztam a különböző nemzetközi példákat és megoldásokat is, sok száz oldalnyi jegyzetet készítettem, és hát éjjel-nappal ezen gondolkodom. Egy dolog nagyon világos számomra: a Magyar Nemzeti Közgyűjteményi Központ fejlesztési stratégiája csak akkor lehet sikeres, ha a teljes magyar közgyűjteményi rendszerben gondolkodunk. Olyan megoldásokat kell tehát közösen találnunk, amelyek nem csak ennek a negyven intézménynek, hanem minden magyar közgyűjteménynek jók lehetnek. Így tehát azt javasolnám, hogy a munkacsoportokba is hívjatok be külsősöket, ha nincs ellenetekre, mint ahogyan az elnökség részéről a készülő stratégia kapcsán én is folyamatosan egyeztetni fogok a szakmai szervezeteinkkel.

Végezetül: hogy én mit gondolok a világról, az többé-kevésbé nyilvánvaló. Megjelent könyvben, minden vasárnap a Kossuth rádión jegyzetben mondom el, az elmúlt öt évben egy vaskos kötetre rúgó interjút adtam az írott sajtónak, többórás YouTube-csatornát tudnék összeállítani a fellelhető audiovizuális médiamegjelenésekből. Az is nyilvánvaló, hogy politikailag melyik oldalon állok, és azt is elmondtam, hogy 110%-os orbánistaként teszem a dolgom. Viszont azt is elmondtam és bizonyítottam az elmúlt esztendőkben, hogy ez nem jelenti azt, hogy megkövetelném a kollégáimtól, hogy ugyanazt gondolják a világról, mint én.

Több ezer év eszmetörténetét rágtam végig megboldogult filozófus koromban, ezért tudom, hogy az európai, benne a magyar kultúrát a sokszínűsége és a konszenzuskereső, racionális vita tette erőssé. Személy szerint büszke vagyok arra, hogy halott fehér emberek örökségét gondozzuk, és meggyőződésem – egzisztenciális tapasztalatom –, hogy a minőségi, erős nemzeti magyar kultúra megtartó erővel bír. Ezt is lehet vitatni – mint ahogyan vitatják is, nagyon leegyszerűsítve erről szól a mai kultúrharc –, de nem a magyar közgyűjteményi rendszeren belül. Aki tehát úgy gondolja, hogy a halott fehér emberek teljesítménye szemétdombra való, aki úgy gondolja, hogy a nemzeti kultúrát meghaladta az a történelem, ami állítólag már évtizedekkel ezelőtt véget ért, annak nem itt van a helye.

Eddig sem érdekelt, ezután sem fog érdekelni, hogy ki hová szavaz, melyik pártot vagy politikust tünteti ki a bizalmával. Mint ahogyan a diktatúra gyermekeként kiemelt értékként eddig is védtem és eztán is védem a gondolat, a szólás és a vélemény szabadságát. Egyetlen irányadó dokumentumot ajánlanék a figyelmetekbe: az Alaptörvény preambulumaként szolgáló „Nemzeti hitvallás”-t. Nem túl hosszú, nem túl bonyolult textus. Abban minden benne van, amit tiszteletben kell tartania mindenkinek, aki a Magyar Nemzeti Múzeum Közgyűjteményi Központban munkát vállal.