Derzsi Pál: Anomália

…angyal angyal messze szállott
vetélt álmát idehagyta
zord hegyeken túlra látott
könnyed kedvvel tört katángok
tövén rejtett jellé ejtett
velem veszett táncot lejtett
aztán elszállt elfelejtett
ó az álnok álnok álnok…

…vagy tán nem is
hajnaloktájt
színlelt huhhal le-is-leszállt
búgta búgta teste vágyát
vágyta esdeklőn a párját
mintha engem
úgy olvadtam…

…nem én voltam
magam árnya
mint a test lélekszilánkja
még csak az sem: kőbe törött
rozsdavert szög
patkó szegte maradványa…

fönn a dombon dombközépen
este hullott patyolattal
testem lelkem mohó vággyal
ott habzsoltad zengtek fennen
hű csillagok égfeledten
beburkoltak s bugyoláltál
hazug szóval elringattál
elaltattál biza engem…

öled izzó katlanában
újhold-hívő golyhó voltam
öntudatlan boldog dőre
az lehettem én lehettem
vak hitekkel felvértezett
bölcsességkő-őrizője

aztán egy sima egy fordított
így szedted tűre vértem acélszemeit
magadra öltve mindenem
mikor már csak sáncmartra rúgva
nem kellett színből sem
megvédened…

angyal angyal szárnyvégedre
ki szegecselt metsző pengét
ki élezett gyilkos tőrré
ily gonoszul észrevétlen
ilyennyire drága kincsem?