úgy jár igen a fejemben s mindenhol már
ez a nem így be- és kiharangozott éhes nyest
ez a szétrúgott álmokkal pástra lőtt kufár
csak oson fürgén a fák alatt s ragadoz
egy furcsán idegen szellő hordta nyár
és a berekből feléli mélyagyagig
a nyarat
a telet
nincs határ...
csak rácsodálkozom
s a nyár ezer arcára kivetítve
a fejkapkodást sem kerülhetem
beeszem magam egy ragyavert utálat arcredőibe
csak-csak elpislog még kicsinyég bennem
aztán berosál az a lételem
mibe mindenki mint traktorosgyapotba
szemetét dörgöli bele...
ez a lételem igazán az életem
ez a kimarjult félszeg
ez a pipogya
ez az én egyetlenem?
kidobni?
ugyan már hisz hieroglifáiban ott bujkálok
ott szöszmötölnek sáncaim mogyoróvesszők közé
mesterien bepaticsolt védművi remekléseim
ott vagytok ti is „szívem” mindegyikei
készen a rontott várfalat bármi áron
betapasztani...
kedveseim
verítékemből kihajtott szikoltványoknak
éledő s elpergő szirmai...
á dehogy van így ha csend ereszkedik
ha ezt hallgatom csodás az estbe hajló nyár
nagy rőt rózsákat nyit a szentület
vad soha nem látott orgiába fúl az alkony
bíbor éneket hajt a szél
vagy csak én hallom ilyennek ennyire szépnek
ennyire igézőn felkínálkozónak
én dombokon végignajádló kedveseim?
nem tudom azt sem hogy mit akarok
csak ámulom bambán ahogy ím
épp most hasonlanak igazzá a láthatáromon
szent hazugságaim.
