Az Atari Teenage Riot koncertjére sokféle ember volt és lesz is kíváncsi, hiszen az együttes egy olyan egyveleget képez, melynek elemei első blikkre elég távol állnak egymástól. Van először is az általuk ?digital hardcore?-nak aposztrofált zenei stílus, amit talán a legjobban egy olyan zenei torzszülöttként lehet leírni, amely a Scooter és az Exploited keresztezéséből született. Aztán ehhez jön még a punk hozzáállásból táplálkozó antiglobalista, forradalmi ideológia, valamint a tagok nemzeti és zenei gyökereit illető sokszínűség is. Feltételezem, az itt felsoroltaknak köszönhető a Trafóban megjelent közönség diverzitása, hiszen a fültágítós tiniken kívül ugyanúgy láthattunk kopaszodó, negyven körüli férfiakat, mint a divatmagazinok hasábjairól lesétált, túlsminkelt lányokat is. Bár a hallgatóság látványa elsőre azt sugallta, ezek az emberek nem lesznek képesek egységként működni a hamarosan kezdődő koncerten, szerencsére erre egyértelműen rácáfolt az összegyűlt publikum.
Miután elindult a felvezető zenei intro, a sötétben már csak néhány programozott lámpa cikázott, és ennek hatására egyre többen kezdtek visszaszivárogni a pultok mellől. Mint azt már sejteni lehetett, a sejtelmes felvezetést természetesen iszonyatosan gyorsan pumpáló elektronikus alappal, torzított üvöltözéssel és az epilepsziás roham szélére juttató stroboszkóppal törik meg a tagok. A belépő annak ellenére hatásos, hogy körülbelül mindenki erre számított.
Az eredeti felállásból csak Alec Empire, a frontember van jelen, de ez most kivételesen senkit nem lep meg, hiszen Carl Crack, az eredeti MC, a 2000-es feloszlás után egy évvel hunyt el drogtúladagolásban, Hanin Elias pedig begyulladt hangszálai miatt nem tudta vállalni az idei fellépéseket. Előbbit egyébként CX Kidtronik, utóbbit meg az a Nic Endo helyettesíti tökéletesen, aki már korábban is dolgozott együtt a zenekarral.
A kezdeti lendület úgy a harmadik szám környékén egy kicsit megtörik, ugyanis a közönség nem oldódott fel az együttes elvárásainak megfelelő tempóban, amiről a zenészek részben a monitorládákra való sűrű mutogatással igyekeznek elterelni a figyelmet. Persze elképzelhető, hogy tényleg nem hallották magukat eléggé, de valljuk be, egy ilyen típusú zajzenénél ez nem lehet létkérdés. Szerencsére lassan át is libbennek a kezdeti zavartságon és egyre nagyobb energiák kezdenek felszabadulni a színpadról, még akkor is, ha a név által jelzett tinédzseres lendületet már a negyvenhez közelítő emberek próbálják közvetíteni. Show-elemként CX Kidtronik beugrik a közönségbe, majd Alec a pólóját is leveszi, hogy kigyúrt testével nyújtson némi extra vizuális élményt a színpad két széle előtt bámészkodó lányoknak.
Bár biztosan elhangzott a Too Dead For Me, a Speed, sőt az egyetlen új dalként ismert Activate is, nekem annyira egybefolytak a számok, a szó jó értelmében, hogy erre most már nem mernék mérget venni. Miután mindenkinek kiégett a szeme a stroboszkóptól és kilyukadt a dobhártyája a hangos elektronikus zajoktól, a közönségnek még mindig nem volt elég. Addig fütyült, trappolt és üvöltött, amíg az ATR vissza nem tért a színpadra. Persze, mint kiderült, a dramaturgiailag tökéletesen felépített program szerves része volt a visszajövetel is, ugyanis ekkor játszották el talán leghíresebb számukat, a Revolution Actiont. Ez a koncert tökéletes befejezésének bizonyult, hiszen ennek hatására még azok is elkezdtek pogózni, akik korábban csak lelkesen bólogattak a háttérben.
Ezt a momentumot viszont egy kissé kínos jelenet is megelőzte, mikor is Alec Empire - bizonyítva fáradhatatlan forradalmár mivoltát - igyekezett valami magyar vonatkozású ideológiai halandzsát is előadni. Ez persze szerencséjére senkit nem érdekelt, hiszen a Revolution Action alatt legtöbben inkább csak a forradalmiság energiáját igyekeztek egyesíteni a szimpla ugrálással. Ezt pedig leginkább a Rage Against The Machine koncertjein kívül egy ATR-fellépésen lehet csinálni. Ha másért nem, egy ilyen élményért mindenképpen érdemes volt megnézni a németek koncertjét.
