Olyat még nem mondott soha senki, hogy de jót facebookoztam

Könyv

Milyen volt az irodalom a digitalizáció előtt? Hogyan alakult át fokozatosan az irodalmi élet: az alkotói írástechnika és az olvasói hozzáállás a digitalizáció megjelenése és fejlődése során? Kell-e félnünk az AI okozta bizalmatlanságoktól? Könyvjelző sorozatunk legújabb részében többek között ezekre a kérdésekre is keressük a választ.

Szilágyi-Nagy Ildikó

Szilágyi-Nagy Ildikó / Fotó: Nagy Helga Petra
Szilágyi-Nagy Ildikó / Fotó: Nagy Helga Petra

A folyóiratok online térbe költözése megkönnyíti a publikációt, ez szerintem a legtöbb szerzőt elégedettséggel tölti el, hiszen a megjelenés és visszajelzés lehetősége növelheti az alkotáshoz kapcsolódó örömöt. Személyes tapasztalatom, hogy árnyoldala is van az online folyóirat-megjelenésnek. Nemritkán elszabadul az olvasószerkesztői toll, és mivel online publikálásnál a legritkább esetben kap korrektúrát a szerző, orvosolhatatlan kellemetlenségek is kerülnek a neve alá. Online javítani sem egyszerű utólag, így aztán az internet bugyraiban maradnak a rossz húzások, stílustörések, kínos felülstilizálások. Nekem ez a jelenség kifejezetten elvette a kedvemet az online publikálástól, szívesebben dolgozom a nyomtatott köteten olyan gondos szerkesztővel és olvasószerkesztővel, aki igényes annyira a munkájára, hogy megismerje az adott szerző poétikáját, és azon belül mozogva csinál a jó könyvből még jobbat.

Fehér Enikő

Fehér Enikő / Fotó: Bach Máté
Fehér Enikő / Fotó: Bach Máté

Nehéz visszagondolnom a digitalizáció előtti irodalmi életre. Kamasz voltam, amikor elkezdtem publikálni, ekkorra már a közösségi média is része volt a mindennapjaimnak, így primer tapasztalatom nincsen a változásról. Tény, hogy sokkal hamarabb kezdtük a digitális selfünket építeni, mint az előttünk lévők, de talán jobban is szűrjük, mi kerül ki. Több kedves szerző aktuális izgalmáról, öröméről értesülök így, és mikor végre személyes találkozásra kerül a sor, nyithatok azzal, hogy mit olvastam tőle. Persze ez slendriánná is tesz, bele lehet laposodni abba, hogy azt olvasom, amit elém tesznek, illetve ott van mellette a szorongás. Megbéníthat, ha azt látom, hogy mindenki publikál, büszkén feszít a szelfin a ropogós folyóirattal. De ez csak a hordalék, a szöveg a lényeg, és hogy a más sikere nem az én sikertelenségem. Ezeket a mentális műveleteket időnként el kell végezni, hogy az embert ne gyűrje maga alá a közösségi média.

Azt kérdezed, az irodalom minőségére hogyan hat az internetes jelenlét, a digitalizáció. A magam részéről óriási lehetőségnek tartom, ha jól használjuk. Bámulatos esszék, versek, festmények és zeneművek jöttek velem szembe itt is, amiket bátran nevezhetek sorsfordítónak. Igyekszem úgy tekinteni az internetre, mint egy kincsekkel teli barlangra. Arra kell figyelnem, hogy ne felejtsem el, hol a barlang kijárata. Illetve kell még mellé a folyamatos kritikai attitűd, hogy ne engedjem meg magamnak a slendriánság luxusát, olvassak utána, válogassak. Olvasói részről azt látom, nagyon is észnél kell lennem: ebben a barlangban benne lehet rekedni. Hiába van könyvek garmadája az ágyam mellett, néha teljesen ráfüggök, amiből talán az segít kimászni, ha tudatosítom: olyat még nem mondott soha senki, hogy de jót facebookoztam!

Nagy Lea

Nagy Lea / Fotó: Ivan Bajić
Nagy Lea / Fotó: Ivan Bajić

Az igazi művészet sosem a gyors fogyasztásra volt szánva. Lényege a lelassulásban, az elmélyülésben rejlik. Abban a csendben, amit a folyamatos internetes jelenlét, a digitalizáció soha nem tudott, és nem is akart megadni.

Mindebben talán a legborzasztóbb, hogy észre sem vesszük, hogy mibe kevertük magunkat, sőt dagasztjuk is tovább, és most már az AI is szépen lassan megfojt minket a kis digitális idillünkben, amelyet mi magunk fejlesztettünk ki.

Az internet olyan teret nyitott az irodalom számára, ahol a szövegek pillanatok alatt elérhetnek bárkit, bármikor. Az alkotás határai kiszélesedtek, és bár az élmény gyorsan megosztható, az igazi kérdés nem az, hogy mi történik a szövegekkel, hanem hogy miként éljük meg a találkozást velük.

És ebben a találkozásban rejlik a válasz, ám éppen ez a találkozás szüli a további kérdéseket is. A digitális tér, az internet végtelen hálózata egyszerűen nem arra lett teremtve, hogy elmélyedjünk valamiben, vagy hogy kizárjuk a körülöttünk lévő zűrzavart. A fókuszált olvasás ebben a térben szinte lehetetlenné válik, mert az online platformok folyamatosan arra ösztönöznek bennünket, hogy mihamarabb ugorjunk a következő szövegre, hiszen máris ott van előttünk a következő bejegyzés, a következő tartalom – mindegyik elérhető egyetlen kattintásra, ami az elmélyülést, a figyelem koncentrálását teljesen ellehetetleníti.

De mindez persze csak az érem egyik oldala, mert még nem beszéltünk arról, hogy hány ember munkáját veszi már most el például az AI.

Szomorú vagyok, nagyon szomorú, amikor azt látom, ahogy az olvasó bemegy a könyvesboltba, és egy AI-illusztrációkkal díszített könyvet visz a pénztárhoz. Mert felteszem a kérdést: valóban elfelejtettük? Elfelejtettük, mitől művészet a művészet és mitől ember az ember?

Lélek nélküli, szépséghibák nélküli, szenvedélyes, valódi tartalom nélküli műveket gyártani nagy pazarlás. Fogyasztani pedig még veszélyesebb is, hiszen saját magunkat fogjuk megfosztani azoktól az értékektől, azoktól a lehetőségektől, amelyek miatt most, a 21. században ember az ember. És művész a művész.

A kérdés tehát nem az, hogy a digitalizáció csökkenti-e az irodalom minőségét, hanem hogy képesek vagyunk-e megőrizni azt a lassú, megértésre és reflektálásra épülő kapcsolatot, amelyet a művészet ad vagy adhatna nekünk.