- Felkérésekkel teli a naptára, minden hónapra jut négy-öt koncert. Ezek szerint tényleg Liszt-specialistaként kezdi megismerni a világ.
- Megtisztelő, hogy ennek tartanak, de bevallom, nem igazán szeretem a specialista kifejezést. Muzsikus vagyok, zongorista, aki sok Liszt-darabot játszik, hozzáteszem: örömmel. Nem jó, ha beskatulyáznak. A sors hozta így, hogy több Liszt-versenyen szerepeltem sikerrel, s ezek a díjak fontos szerepet kaptak a karrierem elindításában. Vonz Liszt zenéjének mélysége, virtuozitása, akárcsak az életpályájában rejlő megvilágosodás-történet. S úgy vélem, nem azt kell bebizonyítanom, hogy virtuózabban játszom Lisztnél, hanem azt: ma is nagyon erősen hat a zenéje és szellemének szabadsága. Persze, szívesen tűzöm műsorra kompozícióit, de mást szintén örömmel játszom. Ezért örülök, hogy az idén Schumann, Bach, Rachmaninov is szerepel még a repertoáromon. Bár nekünk, zongoristáknak nagy szerencsénk van Liszttel. Az ő hihetetlen széles skálán mozgó repertoárja különösen izgalmas, hiszen a fiatalkori és az időskori szerzeményei annyira eltérnek egymástól, mintha két különböző komponista darabjai lennének.
- Mi az a plusz a játékában, amellyel ilyen rangos versenyeken előkelő helyezéseket lehet szerezni?
- Arra törekszem, hogy Liszt darabjait ne etűdként, ne technikai bravúrszámokként kezeljem, hanem élő zeneként. Egészen elképesztő, mennyi emóciót rejtenek ezek a darabok. Liszt maga mondta: ?a jövő tudósai nem látnak az én műveimben mást, mint technikai bravúrt, de hamis próféták ezek, ne higgyenek nekik. Eljön majd az én időm.? A zongora Paganinije akart lenni, de emellett a műveiben hihetetlen mélységű filozofikus mondandó és temérdek érzelem is fellelhető. S bár nem vagyok igazán versenyzőalkat, tudtam, a megmérettetések jelentik az egyetlen utat a karrierépítésben, így megpróbáltam a legjobb lenni.
- S ha a fejébe vesz valamit? hiszen nagyon korán, ötéves korától tudta, hogy zongoraművész lesz, és tudatosan készült erre a pályára.
- A mai napig nem értem ezt az egészet. Talán tényleg van eleve elrendelés. Otthon volt mindenféle hangszer, édesapám gitározott, de olyan instrumentumok is akadtak, amelyeken senki sem játszott. Mégis pelenkás koromtól csak a zongorát kínoztam. Apám géplakatosként dolgozott napközben, este azonban elővette a gitárt és bárzongorista testvérével együtt szalonzenét játszott egy étteremben. Engem azonban sosem vonzott sem a szalonzene, sem a cigányzene. Nem éreztem magam otthon ezekben a stílusokban.S szerencsém volt, korán nagyon jó zenetanárhoz kerültem, s aztán innen egyenesen vezetett az utam a Zeneakadémiára.
- Mostanában azonban zongoristából is túlkínálat van a világban.
- Ezért is fontos, hogy az ember versenyen hívja fel magára a figyelmet. Sokat segített a két nagynevű megmérettetés, valamint a Liszt-nagydíj. S az is jó, hogy a Starlet Management csapatához tartozom, s olyan menedzserem van, mint a szintén zongoraművészként végzett Bíró Csilla. De így is minden koncerten bizonyítani kell, és reménykedni abban, hogy ül valaki a nézőtéren, akit annyira elvarázsolok a játékommal, hogy felkér egy újabb fellépésre.
- A Liszt-év felkérései sokat segítenek abban, hogy nemzetközi elismertséget szerezzen. A zeneszerző-művész egyébként pedagógusnak is kiváló volt, hiszen továbbörökítette tudását.
- Nagyon sokat nézem-hallgatom a Liszt-tanítványok felvételeit, s roppant érdekes, hogy ezek a muzsikusok milyen szabadon játszanak. Akad köztük, aki úgy ad elő például egy Liszt-rapszódiát, hogy a felét improvizálja. Hiszen a zeneszerző-zongoraművész maga is így játszhatott.
- Mi az, amit ezekből a felvételekből követendőnek tart?
- A zenének azt a fajta lélegzését, szabadságát, áramlását, amelyet ma keveset hallani a zongoristáktól. Az instrumentumomat ugyanis nem húros, nem ütőhangszerként kezelem, hanem belcanto hangszerként. Liszt korában is az énekesek voltak a legnagyobb sztárok, mindenki őket akarta utánozni. Manapság a zongoristák egymás után játsszák a hangokat, gyorsabban és gyorsabban. Még sincs az az érzése az embernek, hogy történik valami.
- Nem a mondandó, hanem a technika vált a legfontosabbá.
- Éppen ez a baj. Az előadásaimmal közvetíteni szeretném a műben rejlő érzelmeket, s persze hozzáadni azokat is, amelyeket az én lelkemben keltenek. Ma csak az üres tökéletességre törekvés létezik. Fischer Annie-nál sosem zavar, ha félreüt, mert még abban is van mondanivaló, azzal is ki akar fejezni valamit. Sajnos csak a felvételeit ismerem, de annak alapján, ahogy Vásáry Tamás mesél róla, egészen elképesztő muzsikus lehetett.
- Gyakran koncertezik Vásáry Tamással, Kocsis Zoltánnal pedig a Liszt-év nyitókoncertjén muzsikált. Ezek szerint a zongoraművész-karmesterek szeretik, ahogy zongorázik.
- Mindketten konzulenseim voltak a doktori iskolában. Éppen azért, mert olyan új kapukat nyitottak meg előttem, mint korábban senki. Amikor Kocsissal koncertezhettem, remegő lábakkal mentem az első próbára, azt a Dohnányi-darabot ő lemezre is játszotta. Már amikor a titkárnője felhívott a felkéréssel, az volt az első gondolatom: ez biztosan tévedés. Kocsisról köztudott, milyen elképesztő füle van, így tartottam tőle, tudni fogja, mikor csalok, mit nem játszom el. A próbán aztán annyira megdöbbentett a nehéz billentésű zongora, hogy a harmadik ütem után megálltam, és biztosra vettem, megástam a síromat. De aztán végigjátszottam a művet, Kocsis pedig csak annyit mondott: jól van, te ezt tudod. Na, ekkor megnyugodtam. S remek volt aztán vele muzsikálni, pontosan tisztában van azzal, hogy a zongoristák hol gyorsítanak, hol lassítanak. Vásáry Tamással szintén nagyon szeretek koncertezni. Zongorista-karmesterekkel a legjobb játszani.
- Ennél a hangszernél nehezítő tényező, hogy minden zongora más és más, nem viheti magával mindenhová.
- Meg kell ismerni a hangszerek lelkét. De választani sem egyszerű közülük. Egyet kell értenem Szvjatoszlav Richterrel, aki azt mondta: az a jó, amikor egyetlen zongora van, különben koncert közben az jár az ember eszében, mégiscsak a másikat kellett volna választania. Ritkán találkozom olyan hangszerrel, amely minden egyes kívánságomra úgy reagálna, ahogy én szeretném. Az egyiknek gyönyörű a basszusa, a másiknak nagy a hangja. Japánban megesett, hogy ötöt ?raktak elém?, és szinte alig tudtam választani. A rizsföld közepén is olyan hangversenytermet találtam, ami elképesztő akusztikával rendelkezik, s olyan művészek léptek fel már ott, mint Martha Argerich vagy Msztyiszlav Rosztropovics. S bár akadt már néhány remek helyszín, ahol koncertezhettem, azért az amszterdami Concertgebouw-tól kezdve a Carnegie Hallon át, van még jó néhány hely, ahol szívesen szerepelnék.
- Azért az idei szezon is tartogat néhány különleges hangversenyt.
- Tényleg mindegyik est izgalmas valamiért. Koncertezem a Régi Zeneakadémián, emellett Helsinki, Lugano, Madrid is szerepel a sorban. Németországi turnén is részt vehetek, októbertől szintén hosszú vendégszereplés vár rám, ezt a három ? a budapesti, a weimari és az utrechti ? Liszt-verseny szervezői rendezik. Ennek során Hollandiában, Olaszországban, Magyarországon és Németországban is koncertezünk, s a helyszínek közül Doborján sem maradhat ki. Novemberben skandináv turné, decemberben pedig három hét kínai fellépés-sorozat zárja az évet.
- S mi lesz így a növendékeivel a Zeneakadémián, ahol már hét esztendeje dolgozik?
- Nem lesz könnyű, hiszen most sem csinálok mást, csak állandóan pótolok. De valahogy igyekszem mindenre időt szakítani. A tanítás mindig lényeges része volt az életemnek, hiszen már akadémistaként akadtak növendékeim. Nemcsak a pénz miatt, hanem, mert meg akartam tanulni, hogyan tanítsak. S foglalkoztam minden korosztállyal, a 9 évestől az 54 esztendősig. Akadt olyan, aki korábban csak tangóharmonikán játszott, így eleinte aláfeküdt a zongorának. Büszke vagyok rá, hogy belőle is zongorajátékost faragtam.
- Azt mondta, nem szereti a skatulyákat. Akkor gondolom, annak sem örült, hogy Vásáry a zongora költőjének nevezte.
- De ez nagyon megtisztelő. Egyrészt, mert Vásáry Tamás mondta, másrészt, akárcsak a díjak,valamint a sikeres koncertek, megerősítenek abban, hogy jó úton járok. Minél jobban rátalál az ember önmagára, a saját hangjára, annál jobban tudja, mit szeretne. Tavaly nyáron elolvastam újra a Walker-féle Liszt-könyvet, és felfigyeltem egy gondolatára. Azt mondta a növendékeinek, ne úgy álljanak ki a színpadra, mintha ítélőbírák elé mennének, hanem gondolják azt, ők a művészet felkent, szent papjai. Próbálok én is ennek szellemében dolgozni. Élni a kapott tehetséggel, s a zenén keresztül a publikumot magammal vinni egy másik dimenzióba. Ez a dolgom.
