Nincs a politikánál dögebb és érdektelenebb szépirodalmi téma – mondhatnánk, ha azt a bizonyos szépirodalmat nem éppen Mikszáth Kálmán báttya csinálná. De hát ő csinálja. Tudvalevő, hogy a nagy mesélőmester élete egy boldog, szomorú szakaszában országgyűlési képviselőként dolgozott, és mivel a téma az utcán… pontosabban a hangfogó szőnyegekkel borított parlamenti folyosón hevert, nem volt rest lehajolni érte és tolla hegyére tűzni.
Így született meg egyebek mellett a Két választás Magyarországon, amelynél mulatságosabb, göcögősebb és hangosan röhögősebb regény nem született a prérin azóta sem, és így készült el A Tisztelt Ház című könyvecske 1886-ban, amelyből jelen válogatásunk (Noran Kiadó 2004 Kft., 2010) az illusztrációkat és a címet kölcsönzi, míg a kötet szövegét a szerző Politikai karcolatok című, Domokos Mátyás összeállításában készült és a Magyar Helikon kiadásában 1969-ben megjelent textusok adják (Balikó Helga szerkesztésében).
Érdekes, hogy míg Mikszáthnak elég sok más könyvét olvassuk (vannak, akik kényszerből, vannak, mint én, akik rajongó szeretetből és szeretettel), ezeket nem nagyon; nem is túl hozzáférhetőek, A Tisztelt Ház című kötetet például évek óta vadásztam, amíg egy antikváriumban ráleltem. No de megérte kivárni!
Mutatok egy random bekezdést: „Az a hátrány, hogy a képviselőnek nem kell dolgozni. Aki egyszer mandátumhoz jutott, az végképp elszokik a munkától, abból nem lehet többé semmi, csak képviselő.” Szmájli.
Csak úgy sorjáznak a kedélyes, szellemes, gyilkos iróniával felszerelt, mégis valahogy szeretettel teli mondatok egymás után; és a könyv szereplői mind olyan személyek, akikről – mindenkiről – ma utcák és terek vannak elnevezve; de itt még élnek, frissek, gyarlók, gőgösek, magamutogatók, kedvesek, remek szónokok, kicsit békaperspektívából, kicsit karikatúraszerűen, sok szeretettel megmutatva… persze a hibáikat is.
Néha elgondolkodom, hogy lehetséges az, hogy Mikszáthnak elnézték ezeket a csipkelődő szövegeket: annyira tisztában lettek volna korszakos jelentőségével? Hiszen a kortársak erre rendre képtelenek. Nem törődtek a firkálgató képviselőtárssal? Hiszen Jókai is ott képviselősködött, lehet, hogy afféle különc csodabogaraknak tartották őket? Ma, mint mondtam, óriások, de akkor még ők is csak emberek voltak.
Mindenesetre elképesztő korszak volt, talán a leg… leg a magyar irodalomban és politikában, amikor már nem volt negyvennyolcas megtorlás, de még nem volt világháború-előszél sem, és vígan tenyésztek a ma tankönyvekből ismert népek az Oszágház folyosóin.
És akkor ilyen gyöngyszemeket olvasunk százával: „Sőt a néhai Kemény István nemcsak kötelességből. de mulatságból is minden üres idejét a Házban töltötte, akár volt ülés, akár nem. Bement a háznagyi hivatalba, ha ott nem talált senkit, benyitott az irodába, s ha ott sem volt ember, elvégezte rendes sétáját a folyósokon úgy, mint üléses napokon szokta, vagy bement a szűk, sötét udvarkába, elbeszélgetni a házmesterrel, vígan lógázva kezében hírhedt esernyőjét, melynek nyelére ezt a keserű humorral komponált feliratot vésette: »Óh, demokrata, ha tán eltulajdonítottad ezt az esernyőt, gondold meg, hogy az a szegény báró Kemény Istváné volt.«”
Nem kell, nem is szabad és nem is érdemes összevetni napjainkkal; csak élvezni kell, és menten nosztalgiát fogunk érezni egy olyan kor iránt, amelyben sosem éltünk, és amely valószínűleg nem volt éppen olyan vidám és kedélyes, mint Mikszáthnál látjuk, de ennek a csodálatos írónak az elképesztő tehetsége kiszínezte annyira, hogy elhiggyük neki: mégiscsak így volt.
Mikszáth Kálmán: A Tisztelt Ház. Jankó János rajzaival. Noran Kiadó 2004. Kft. Budapest, 2010.
