Gyakran pufogtatott közhely, hogy az átélt traumák táplálják a művészetet. Amennyiben ez igaz, Csáth testhossznyi előnnyel indult kortársaihoz képest, ugyanis születése után anyja, rá pár évvel testvére is meghalt. A félárva - már gyerekként is polihisztor - Csáthot mostohaanya nevelte, és mikor a művészetek mellett az orvoslás felé fordult a figyelme, végleg jegyet váltott a neurózisok világába.
Bár elsőre azt gondolnánk, egy pszichiáter mesteri fokon védi ki a mentális betegségeket, Csáthtal épp az ellenkezője történt: minél inkább beleásta magát a pszichoanalízis tudományába, annál közelebb került felesége és saját maga elpusztításához.
Élete elején a legteljesebb megélésre, a vége felé a legteljesebb pusztításra vágyott. Ezt a haláltusát követi végig a Petőfi Irodalmi Múzeum tárlata, A varázsló halála, amit az író halálának 100. évfordulója alkalmából rendeztek be.
Kosztolányi - aki nem mellesleg Csáth unokatestvére volt - "hármasművésznek" nevezte őt, ugyanis pályája elején legalább olyan hangsúlyos volt számára a zene és a képzőművészet, mint az irodalom. Csáth több kottája és szerzeménye fennmaradt, még élete utolsó éveiben, az elmegyógyintézetben is lejegyzett néhány dallamot. Jegyzeteit és naplóját skiccek ezrei díszítik, a kiállítás egyik falán nőkről készített apró rajzai lógnak, és ezekből már valamelyest következtethetünk a művész szexuálisan túlfűtött, csapongó gondolataira. Az ópium mellett ugyanis a másik legfontosabb drogja a szex volt; feleségével való együttléteit például dátumra pontosan lejegyezte egy annak fenntartott naplóban. A jelek szerint ekkor még szeretett, sőt, imádott élni.
"Ki kell nyitnunk a fülünket, a szívünket, be kell állítanunk a lelki tükörrendszerünket, amellyel először a benyomásokat, másodszor saját magunkat a művészeti élvezés pillanatában, és harmadszor a vizsgálódó énünket figyeljük meg."
Talán épp ez a szenvedélyesség, a szélsőségek iránti vonzalom és a túlzott önreflexió indította őt el azon a lejtőn, ami aztán élete végét is jelentette. Csáth választhatta volna az életet, a szerelmet, az írást, a zenét és a rajzot, ám ő a pszichoanalízist, az ópiumot, majd a halált választotta. Saját bevallása szerint éppen a tudományos munkája fordította el az alkotástól:
"Rettenetes és nyomasztó gondolat, hogy nincs többé kedvem az íráshoz. Mióta az analyzissel behatóan foglalkozom, és minden ízében elemezem az öntudattalan lelki életemet, nincs többé szükség rá, hogy írjak. Pedig az analyzis csak szenvedést hoz, keserű életismeretet és kiábrándulást. Az írás pedig gyönyört ad és kenyeret. Mégse! A legbelső, elintézetlen ügyeimet pedig nem tudom papírra tenni. Az az érzés gátol, hogy mások épp olyan tisztán olvasnak benne, mint én az írók írásaiban, én, a psychoanalitikus" - írta az 1912-es nyárról.
Csáth Freud és Jung nyomán komplex pszichoanalitikai elméleteket dolgozott ki, álmait folyamatosan vizsgálta, így végül saját maga elsődleges páciensévé vált. Leghíresebb műve, a 24 évesen írt Egy elmebeteg nő naplója nemcsak kezeltje, Kohn Gizella, de saját paranoiájának analízise is, a folyamatosan testi-lelki önboncolás pedig depresszióhoz, a szuicid hajlamok felerősödéséhez vezetett.
Csáth józan és elborult énje Dr. Jekyll és Mr. Hyde módjára harcolt egymással, ezt a küzdelmet pedig az ópiumfüggőség súlyosbította. A csatából végül a Mr. került ki győztesen: búcsúleveleket írt ismerőseinek, amelyekben felrótta sérelmeit, lelőtte feleségét (amit később nem hitt el), végül pedig szökés közben túladagolta magát ópiummal.
Csáth sztorija önmagában is felkavaró, a PIM tárlata pedig minden eszközt megragadott, hogy még életszagúbbá tegye ezt a szürreális életrajzot. A fürdőszobára emlékeztető teremben belenézhetünk az író fiókjaiba, a morfiumos üvegcsék és a kitépett naplólapok közé, belehallgathatunk Csáth korábban sosem halott szerzeményeibe, olykor pedig maga az író kiált segítségért egy be-bevillanó vetítésen. A széttört tükör, az ópium-áztatta falak, a gyerekkori családi fotók, az összemaszatolt, kórlapokra írt firkák még közelebb hozzák hozzánk ezt az egyszerre tragikus és lenyűgöző 32 évet, ami a Brenner családnak problémát jelentett, de a magyar kultúrát mindenképp gazdagabbá tette.
