Dr. Halmos Petra: A lelki jóllét része az egészségnek

Pszichoterápiát tanulsz, emellett Grecsó Zoltánhoz jársz táncolni. Meglátásod és tapasztalatod szerint milyen hatással van a tánc – és összességében: a kultúra – művelése a pszichére, a fizikai testre?

Integratív pszichoterápiát tanulok, így a kérdés kapcsán fontosnak tartom megemlíteni az integráció szerepét. A rohanó világunk hétköznapjaiban hajlamosak vagyunk szétkapcsolódni saját magunktól, a belső megéléseinktől. A nyugati ember hajlamos az agykéregben menedéket keresni – intellektualizálni és fejből megfejteni mindent –, miközben megfeledkezik a megéléseire és érzéseire való figyelemről. Pontosan ezért kezdtem el táncolni én is az orvosi egyetemen töltött feszített tempójú, a saját perfekcionizmusommal átszőtt évek után. Grecsó Zoltán elképesztően művelt táncművész, aki különös figyelmet fordít az idegrendszeri alapok ismeretére. Evidenciaalapon oktat, a tánc mellett egyfajta idegrendszeri szabályozást is tanít. Improvizáción alapuló táncórákkal kezdtem, hiszen ezek a spontaneitás és kreativitás által teret adnak a saját belső világunk megjelenítésére. Akár a Jurányi Házban tartott táncórák, akár a jóga segítettek visszakapcsolódni önmagamhoz, részben az interocepcióra gyakorolt hatásukkal, ami tulajdonképpen egy belső megfigyelőképesség. 

Fontosnak tartom, hogy mobilizáljuk és akár terápiás keretek között koherens narratívába helyezzük magunkban azokat a múltbéli eseményeket, amelyekből a feldolgozatlan érzéseink származnak. Lehet, hogy például a túlzott szabályozás mentén a kontroll megélése egyfajta biztonságérzetet nyújt, viszont az ösztönös, intuitív önkifejezés – számomra ez a tánc – áthidalhatná a a gyakran megoldásgátlónak bizonyuló ruminációt. Ebből adódóan az olyan kulturális önkifejezési módok, mint például a tánc, fizikailag és pszichésen egyaránt felszabadítóan hatnak.

Hogyan emelheti akár apró mértékben is az életminőséget a kultúra és a művészet fogyasztása, művelése?

Ezek által fejlődhetünk, a fejlődés pedig a jóllét kulcsa. Fejlődés nélkül nincs jóllét – ez a megállapítás egyfajta hitvallásom. Kihívásokkal teli időszakokban sokszor veszem elő azokat a versesköteteket, amelyeknek szeretetét a nagymamámtól hozom – ő is versek segítségével igyekezett szembenézni a nehézségekkel, önmagával, tudatosítani és megemészteni a saját érzelmeit. Mondhatni, ezáltal koherens élettörténetté alakítani a hullámvölgyeken átívelő életszakaszait. Ahogy a versek, úgy a regények is segítik ezt a folyamatot azáltal, hogy olvasás közben azonosulunk azzal a központi hőssel, aki valamilyen személyiségfejlődésen megy keresztül a megfogalmazott történet során. Ez az azonosulás aktiválja többek közt az empátiáért felelős agyi hálózatokat és fejleszti az érzelmi intelligenciát (EQ), ami különösen hasznos egy olyan társadalomban, ahol a kognitív teljesítmény és az IQ hangsúlyosak, miközben az együttérzés és a szociális érzékenység legalább ilyen fontos lenne. Továbbá a regények olvasása bővíti a megküzdési repertoárt, valamint egyfajta társérzetet keltve azt érzékeltetik az olvasóval – aki ember mivoltából kifolyólag társas lény –, hogy nincs egyedül a problémáival, hiszen azokat már átélte – és túlélte – valaki.

A jóllét azt jelenti az én nézőpontom szerint, hogy az ember személyiségfejlődés útján kialakít egy integrált személyiséget. Ezt a személyiségfejlődést inspirálhatja a kultúra – könyvek, versek, festmények, filmek stb. – fogyasztása és a kultúra művelése is. Festeni is szeretek, hiszen alkotás során rengeteg önreflektív gondolattal szembesülök. A kultúrafogyasztás és az önkifejezés nem veszi le az emberről a fájdalmat, hanem segít megemészteni, hordozhatóvá tenni és akár el is engedni azt.

Milyen összefüggéseket látsz a pszichés és a fizikai jóllét között?

A kettő között jelentős összefüggések vannak, amelyekkel olyan meghatározott tudományágak foglalkoznak, mint például a pszichoneuro-immunológia. Tény, hogy a szubjektív belső állapotaink meghatározzák a fiziológiai egészségi állapotunkat. A kortizol nevű stresszhormon segíti az immunrendszerünk megküzdőképességét. Terápiát tanuló személyként muszáj behoznom ide a gyermekkort, hiszen a gyermekkorban megélt kapcsolati sérülések, érzelmi hiányok, elhanyagolás – például az, ha nem kaptunk elég odafordulást – magasabb kockázathoz vezetnek: mára bizonyított, hogy az érzelmi bántalmazást megélt emberek esetében magasabb a krónikus betegségek kialakulásának kockázata. Ezért is tartom fontosnak hangsúlyozni, hogy szükséges terápiás keretek között visszamenni a feldolgozatlan élményekhez. Itt jön képbe az interdiszciplináris és komplex orvoslás, ahol nemcsak fizikai testet kezelünk, hanem test és lélek egységeként látjuk és kezeljük az embert.

A betegségek kialakulásánál ok-okozatiság van jelen. Az általam is tanult integratív terápia keretein belül a pszichoszomatikus betegségek hátterében álló okhoz igyekszünk visszamenni a terápiás ülés keretein belül. Ugyanis ez szükséges ahhoz, hogy ne csak tüneteket szüntessünk meg, ne csak „tüzet oltsunk”, hanem a tünetek hátterében álló valódi okot legyünk képesek megoldani. Gyerekkorom óta jellemző rám ez a tények mögött rejlő, okokat kutató gondolkodásmód. Ebből fakadóan nagy tisztelője vagyok az enyémhez hasonló gyógyító szemléletű orvosnak, dr. Daubner Bélának, az Integratív Pszichoterápiás Egyesület vezetőjének. Nála tanulok, ő egyike a mestereimnek.

Milyen gondolati struktúra kiépítése vezethet harmonikusabb élethez?

Fontosnak tartom, hogy a gondolatok mögé menjünk. Már elég sok írás született arról, hogy miként határozzák meg a gondolataink az éppen aktuális érzelmi állapotunkat – az igaz, hogy meghatározzák, de ehhez hozzá kell tenni, hogy nem minden gondolatunknak vagyunk feltétlenül tudatában, hiszen azok gyakran a tudattalanban gyökereznek, ezáltal szinte észrevétlen programokként futnak bennünk. Az attitűdünk formálja közvetlenül a gondolatainkat, és az attitűdök mögött gyermekkori sémáink húzódnak meg. Ha egy tengelyen gondolkodunk, akkor elmondhatjuk, hogy a gyerekkori séma meghatároz egy attitűdrendszert, ami olyan hiedelmeket, szokásrendszereket, automatikus gondolatokat alakít ki, amelyek meghatározzák a viselkedésünket. A gondolataink létrehoznak bizonyos érzelmi állapotokat, hatással vannak arra, hogy milyen hormonok termelődnek a testünkben.

Ez egy hosszadalmas folyamat, az önreflexió gyakorlást igényel. Fontos, hogy elkezdjük áttekinteni a szokásrendszerünket, hogy meglássuk, milyen negatív automatikus gondolatok (NAG) húzódnak meg a háttérben – ilyen lehet például az a gondolat, hogy „alkalmatlan vagyok” –, és miután észrevettük, elkezdhetjük megkérdőjelezni őket. Ennek az útnak a megkezdésével elindul egy öngyógyítási folyamat, amelyet szakemberhez való fordulás tud még inkább támogatni. Ér segítséget kérni, és fontos is. Vannak olyan mélyen gyökerező szokásrendszerek, amelyeket nehéz egyedül felülírni. Ebben támogatást nyújthat a kognitív viselkedésterápia egyik alappillére, a kognitív konceptualizálás, ami lényegét tekintve: átkeretezés. A hagyományos medicina és a pszichoterápia nem egymást kizáró tudományágak. Ken Wilber integrálelmélete szerint a fejlődés egyik fontos lépése, amikor megtanuljuk a különböző megközelítéseket egymást kiegészítő nézőpontokként látni. 

Miért léptél orvosi pályára, miben gyökerezik a hivatástudatod?

Analitikus elmém van, egészen kis korom óta kerestem a válaszokat a miértekre, emellett intuitívan működő, kreatív léleknek tartom magam. Ebből fakadóan mindig megérzéssel fordulok az emberekhez – ez szerintem kihagyhatatlan pontja az orvoslásnak, különösen egy olyan időszakban, amikor az AI-vezérelt medicina fejlődése méltán vitatott kérdéseket vet fel. Az egyik dolog, amit az AI nem tud elsajátítani, az a beleérző, együttérző képesség és az intuíció. Ezek a képességeim a nagymamáimhoz kapcsolhatók, akik csodálatos, gondoskodó női mintát adtak nekem.

Ovisként gyakran elkísértem a munkahelyére az egyik, már elhunyt nagymamámat, aki óvodai dadusként dolgozott. Emlékszem, fehér köpenyt vehettem fel, és nagyon élveztem, hogy vele együtt gondoskodhatok. Úgy érzem, ez az élmény adja meg az emberekkel való szeretetteljes törődés iránti lelkesedésem alaphangját. Csillogó szemmel tekintek az emberekre, Isten teremtményeiként csodának tartom őket, és a legnagyobb örömmel átjárt, mély, belső indíttatással támogatom őket, az életet.

Címlapfotó: Dr. Halmos Petra. Fotó: Csákvári Zsigmond / Kultúra.hu