„A színház a legszabadabb rabszolgamunka” – fogalmaz Lovass Ági az egyelőre kéziratban olvasható Megsúgom neked című könyvében. A Thália Színházban kezdte a pályát kellékesként, a Katona József Színházban lett súgó, sok éve pedig a Nemzeti Színház ügyelője – ezeknek az évtizedeknek a tapasztalatait gyűjtötte össze a járvány időszakának kényszerű bezártságában. A kötet amellett, hogy tankönyvként szolgál súgóknak, történetek sokaságával teszi élményszerűvé a színházi munka kihívásait.
A beszélgetés elején Lovass Ági Novák Esztert idézte, aki szerint a színház 0–24 óráig tartó mánia, csak az bírja ki, aki nem tud nélküle élni.
„Irodalommal foglalkozol, és hasonló érdeklődésű emberekkel töltöd az időd, de biztos, hogy nem fogsz síelni utazni, angolul tanulni vagy megnézni az újszülött medvebocsot az állatkertben, mert nem lesz rá időd.”
Akit a masztix illata megcsapott, az nem menekül – tette hozzá Kadelka László, aki a Blaha Lujza téri Nemzeti Színházban utoljára engedte le, a Duna-parti Nemzetiben pedig először húzta fel a függönyt, és több mint tíz éve a Békéscsabai Jókai Színház ügyelője.
„Azt szoktam mondani: ha valaki önszántából háromnál többször bemegy egy színház művészbejáróján, az nem normális. Én sem. A színházban a portástól az ügyelőig mindenki látens Rómeó és Júlia. Én Júlia szeretnék lenni!” – jegyezte meg. „Abból lesz egyébként igazán jó színházi háttérember, aki nem akar színész lenni. Én sem akartam. Az Apáczaiba jártam, amikor harmadikban megsértett Nagy Zsigmond súlylökő, és féltem, hogy a dolog tettlegességig fajul, ezért inkább nem mentem iskolába. Ifjúsági válogatott vívó voltam, mentem föl a tanácsterembe, és hallottam, ahogyan Pintér Tamás Oroszlán nagy hangon mesélte: megbeszélte Malonyai Dezsővel az uszodában, hogy a Blaha Lujza téri Nemzeti Színházban lesz zsinóros. Sportállást kapott.
Eszembe jutott, hogy együtt jártunk a tatai edzőtáborba Zsolt István futballbíróval, aki akkor a Nemzeti Színház főügyelője volt. Leszaladtam egy telefonkönyvért, megnéztem a számát, és felhívtam, hogy csomagoljon, mert holnaptól én vagyok a főügyelő. Jót kacagott, de behívott, hogy beszéljünk. Első utam a zsinórpadlásra vezetett. Oroszlánt kerestem, aki viszont már nem dolgozott ott. Zsolt István olyan szerződést kötött velem, hogy megadnak minden segítséget az érettségihez és a továbbtanuláshoz, és így is történt.”
Olykor adódnak különös helyzetek: amikor a háttérember a színpadra kerül.
„A második estémen a III. Richárdot játszották Major Tamással a címszerepben. 1960-at írunk. Major imádta a sportot. Kárpáti Rudolf olimpiai bajnok kardvívó a csatajelenet végére beállított egy vívójelenetet két testnevelési főiskolás diákkal. Ám az egyik nem jött be aznap. Zsoltnak eszébe jutott, hogy én vívó vagyok, szereztek valami ruhát, és belöktek a színpadra. Csakhogy a nagy kapkodás közepette rossz helyen. Szembe találtam magam Major Tamással. Richmond katona voltam. Én ezt nem tudtam, de Major igen, ezért elkezdett velem vívni. Vívásban egy kicsit jobb voltam nála. Hallottam, hogy mögöttem pisszegnek. Biztatásnak véltem, miközben jelezni akarták, hogy elég, jöjjek le a színpadról. Végül tompított színpadi fényben egy horgas végű bottal szó szerint kihúztak a színpadról. Ha nem teszik, még most is ott vívok. Másnap az 1371 forintos díszítői fizetésem mellé kaptam ötszáz forint jutalmat, amiért megmentettem az előadást.”
Lovass Ágnes tanult szakmáját tekintve óvónő. A színház mindig nagyon érdekelte, és mikor édesapja látott egy hirdetést, hogy kellékest keresnek a Thália Színházba, jelentkezett. Felvették három hónap próbaidőre, és ezalatt megmutatták, mi is ez a szakma.
„Három éve voltam kellékes Kazimir Károly Thália Színházában, amikor a színházi ügyelők szakszervezetének értekezletén a Katona József Színház ügyelője megkérdezte a Thália Színház ügyelőjétől, hogy tud-e jó súgót ajánlani, mert szükségük lenne egyre. Miután kiderült, hogy egyik súgónk sem vállalná, Géczy István – akkori és jelenlegi főnököm – megkérdezte: érdekel-e engem a dolog. Rávágtam, hogy persze. Zsámbéki Gáborhoz kellett jönnöm felvételizni a Haris közbe. Arról érdeklődőtt, súgtam-e már valaha. Előtte a Katona József Színház egyik ügyelője kiokított: erre az a helyes válasz, hogy persze, de még mennyit!
Éltem a javasolt módszerrel, mire Zsámbéki – láthatóan egy szót sem hitt el az egészből – elém csapott egy Népszabadságot, hogy olvassam fel a vezércikket.
Ez egy hétfői napon történt, a következő három napban zajlottak az Übü király próbái. Zsámbéki arra kért, hogy fáradjak be, és a csütörtökit súgjam le. Én, a kellékes. Azóta tudom, hogy ha akkor nekem be kellett volna jönnöm súgni, ma nem ülnék itt ebben a minőségemben. Szerdán azonban telefont kaptam, hogy olyan jól mennek a próbák, hogy a csütörtökit elhagyják. Viszont következő héten menjek be aláírni a szerződést.
Az első darabom Wedekind Luluja volt Udvaros Dorottya főszereplésével, Ács János rendezésében. A Tháliában amit el lehetett lesni, ellestem a súgó szakmából is, mindenféle célzatosság nélkül. Minden érdekelt a színházból, a Lulunál pedig – minden nagyképűség nélkül mondom – kiderült, hogy nekem ehhez van érzékem.”
Várnai Pétert – aki volt a Vígszínház művészeti főtitkára, jelenleg a Játékszín művészeti titkára – iskolás korában kapta el „a színház szele”. Mindenáron színházban akart dolgozni háttéremberként, a Madách Színházat különösen szerette.
„Végzős gimnazista voltam, mikor az osztályfőnöknőm javasolta, hogy menjek el a Madáchba, és kérdezzem meg, akad-e valami munka számomra. Elhebegtem a portán, hogy mit szeretnék. Fölküldtek a műszaki vezetőhöz. Fölmentem, álltam egy darabig az ajtó előtt, ám aztán ahelyett, hogy bekopogtam volna, sarkon fordultam, és kijöttem a színházból.
Semmi nem jött könnyen. Az érettségi után jött egy állami létszámstop, viszont a Mafilmben produkciós hivatalsegédet – népiesen szólva lóti-futit – kerestek, és felvettek. Első napomon épp Fábri Zoltán Ötödik pecsét című filmjét forgatták, amikor kivágódott Óvári Lajos gyártásvezető ajtaja. Látta, hogy én vagyok az új ember.
»Szaladj föl a büfébe, és hozz a Latinovits művész úrnak egy kávét meg egy kólát!« – mondta.
Utánaérdeklődtem, hol a büfé. Hat forintot kértek a kávéért meg a kóláért. Kifizettem, mert fogalmam sem volt, hogy megy ez. Mondták, kopogjak be vele Latinovitshoz, aki kedvesen megköszönte. Örökre vendégem maradt egy kávéra meg egy kólára. Este hét óra tájt megkérdeztem, hogy hazamehetek-e. Mire közölték, hogy reggel ötig forgatunk.
A Filmgyár minden szempontból jó tanulóterepnek bizonyult. Idővel megbíztak felvételvezetői munkával, ami már egyeztetéssel is együtt járt, kicsit hasonlított a későbbi színházi feladataimhoz. A József Attila Színházba hívtak először színházi titkárnak, majd 1990-ben jött a Vígszínház. Az első vígszínházi munkanapomon behívott az irodába Marton László igazgató, és – máig cseng a fülemben, ahogyan – mondta: vegyem tudomásul, hogy nem nekünk tapsolnak este az előadás végén. Ez így van, ám segíteni kell mindenkit.
Kishonti Ildikó mondta: »háttér nélkül nincs előtér«. A Játékszínben ezt olyan komolyan veszik, hogy alapítottak egy Kishonti Ildikó-díjat a háttérdolgozók számára.”
Kadelka László hangsúlyozta: az ügyelő feladata a próbák és az előadások zavartalan biztosítása.
„A Nemzeti Színházban az egyik szereplő beteg lett. Beugró próbát tartottunk, ám Pethes György rendezőnek este Veszprémben volt bemutatója, így az előadásra nem tudott maradni. Kezdő ügyelő voltam, a kollégám pedig pedagógiai okokból egyedül hagyott. Gelley Kornél azonban színpadra lépés előtt elájult. Törőcsik Mari és Fülöp Zsiga voltak a főszereplők, akik várták a házibuliba érkező vendégeket. Kénytelen voltam besúgni: – Mari, menjünk tovább, mert Gelley nincs. Kimaradt a jelenet, ám a következő felvonásban volt egy húszperces epizód, ami a szobrászt játszó Gelley Kornél lakásában játszódott. Rendező sehol, segédrendező nem volt, mit volt mit tenni, a szünetben a fontosabb mondatokat szétosztottam a többi szereplő közt. Előadás után jöttek fel régi rádiósok, hogy hol van a Gelley. Senkinek nem tűnt fel a rögtönzés.”
A felvetésre, hogy ez nem minősül-e határátlépésnek, azt felelte: „Ha nem lennék álszerény, azt mondanám: pofátlanság volt. Kell ehhez nagyfokú szemtelenség és önbizalom.”
„A sebtében átépített Thália Színházban játszottunk, ahol este kilenc óra körül elment az áram, még a vészkijáratot jelző lámpák is lekapcsoltak. Koromsötét lett. Wesker Gyökerek című darabja ment, Törőcsik Mari háromoldalas monológja elején történt, besúgtam, hogy tovább, és az áramkimaradások miatt beszerzett csehszlovák elemlámpával elkezdtem Marit világítani. A koromsötétben a lámpa úgy működött, mint egy fejgép. Mit tesz isten, a monológ végén visszajött a fény.”
„Aczél György sokáig nem engedte bemutatni A velencei kalmárt. Meggyengülése után 1983-ban Gábor Miklóssal a főszerepben mégis színre kerülhetett. Egyik előadás alatt szóltak, hogy a városkapitány akar velem beszélni telefonon. Közöltem, hogy épp nem érek rá, ám ő erősködött, hogy kapcsolják, majd amikor a telefonhoz mentem, azt mondta: bombariadó van. Mire én azt feleltem: ezt nem szokás telefonon közölni.
Malonyai, az akkori igazgató ott téblábolt, és tanácstalannak tűnt. Mondtam, hogy menjen fel a VIP-be. Mint sejtettem, nemsokára megjelent két elegáns úr. Mondtam, hogy csak az ügyelő vagyok, az igazgató fent van. És felküldtem őket a lehető leghosszabb útvonalon. Malonyai viszont úgy reagált, amikor megtalálták: ő csak az igazgató, az előadásért az ügyelő felel. Ekkor rájöttek, hogy hintába kerültek, ám megjelent tizenhét férfi bombakereső kutyákkal. Közben néztem az órát, hogy hogyan állunk. Mondom: mennyi idő, míg átvizsgálják a hátsó tereket? Tizenegy perc – felelték. Tizenöt perc volt hátra a szünetig, és garantáltam nekik, hogy akkor a nézőteret kiürítjük, és azt is átvizsgálhatják.
Ez 1983-ban történt, amikor Izrael és a magyar állam között nem volt felhőtlen a kapcsolat.
Az egész diplomáciai testület ott ült a nézőtéren, ahol természetesen nem találtak bombát, mondom most nagyképűen, de a családom is ott ült, szóval volt egy kis idegeskedés.
A premier utáni hajnalban csöngettek, és az este látott két úr megjelent azzal, hogy kísérjem el őket. Bevittek a Belügyminisztériumba, és egy elvtárs nekem nem tetsző hangon elkezdett felelősségre vonni. Nekem már akkor is nagy pofám volt, közöltem, hogy ne velem szórakozzon, hanem a beosztottjával, aki azt hitte, ilyesmit telefonon el lehet intézni. És adjanak egy kocsit, mert nekem hattól dolgom van. Így jutottam el a szokásos időben a margitszigeti uszodába. Mikor mentem próbára, Malonyai várt lila fejjel: – Mit csináltál? Be kell mennünk Tóth Dezső miniszterhelyetteshez. Aki azonban megköszönte, hogy megmentettem egy diplomáciai blamától a Nemzeti Színházat. Ilyen feladatai vannak egy ügyelőnek, aki egyébként egy száraz dajka és egy jutasi őrmester keveréke.”
Lovass Ági megjegyezte: „Csodálatos dolognak tartom, hogy óvónőnek tanultam, a gyógypedagógiát a mindennapokban is alkalmazom.” Arra a kérdésre, hogy miként lett ügyelő, azt felelete: ilyen státusz volt az akkori Nemzeti Színházban, ahová Jordán Tamás szerződtette. Lassan húsz éve dolgozik a Duna-parti épületben.
„Egy súgó akkor végzi jól a dolgát, ha sosem kell súgnia. Ha én mindent elkövetek a két hónapos próbaidőszak alatt, hogy a színész megtanulja a szövegét, akkor évekig lógathatom a lábam, mert csak vis maior helyzetben fordulhat elő, hogy súgnom kell. Minden pedagógiai érzékünkre szükség van, hogy a színészt rávegyük, hogy megtanulja a szöveget. Mindegyikük másfajta nehézségekbe ütközik.
A Várszínház nyári játszóhelyén, a Karmelita udvarban próbálták a Godspellt Iglódi István rendezésében. Én három héttel a bemutató előtt ugrottam be súgni. Megrökönyödtem – és erre kétéves súgói tapasztalatom is feljogosított –, hogy a bemutató előtt három héttel még minden színész példánnyal a kezében próbál, köztük Bubik István is, akinek könnyed nyolcvan oldalt kell a bemutatóra megtanulnia zeneszámokkal együtt.
Azt kértem, tegyék le a példányt. Ennek a pszichológiája, hogy amikor kikerül a kezükből, rádöbbennek, hogy mennyire nem tudják a szöveget. Megbeszéltük Bubik Pistával, hogy találkozunk délután, hogy összemondjuk a szöveget. A próba után azonban Pista kimentette magát, mondván: fontos dolga van. Épp szerelmes volt. Ez így ment minden nap, és tisztán látszott, hogy a szövegtudása nem fejlődik. Ez a bemutató előtt két héttel már valóban aggályos volt.
Fogadást ajánlottam neki: – A premier előtt két nappal találkozzunk, te felmondod nekem a saját szövegedet nagybetűtől pontig, én pedig megtanulom kívülről az összes többi szöveget. Egy láda pezsgő, egy láda tokaji volt a fogadás tárgya. Megjegyzem: a havi fizetésem nem volt annyi, hogy egy láda pezsgőre fussa belőle. Soha többet nem találkoztam Bubikkal a próbákon kívül, de nem is volt időm, mert rohantam haza szöveget tanulni. A megbeszélt időpontban Bubik nagybetűtől pontig felmondta mind a nyolcvan oldalt, én pedig fejből végszavaztam neki. Megállapodtunk egy döntetlenben; egy üveg pezsgő és egy üveg tokaji cserélt gazdát.”
A felvetésre, hogy milyen színházi vészhelyzetek adódhatnak, amikor a titkárra is szükség van, Várnai Péter elmondta: előadás előtt az öltöztetőknek jelenteniük kell, hogy mindenki megérkezett-e. „Ha ezt lezserül veszik, és háromnegyed hétkor derül ki, hogy egy kezdő szereplő hiányzik, akkor a titkár elkezd őrülten telefonálgatni, a legrosszabb esetben pedig ki kell menni, és bejelenteni, hogy nem lehet megtartani az előadást. Ilyen megesett velem néhányszor. Ha a nézők tudják, hogy beugrás van, akkor legtöbbször átállnak drukkernek, és a végén háromszoros a siker.”
„A művészeti titkárság a színház agy- és szívközpontja” – fogalmazott Tahi-Tóth László. Várnai Péter megjegyezte: ezzel együtt a leghálátlanabb munka, ami létezik, mert rengeteg embernek kell megfelelni. „A bemutató utáni örömünnep idején pedig a titkárság tokkal-vonóval el van feledve.”
Kadelka László hozzátette: „A titkár a színház minden tagjáról tud mindent. Hol lakik, milyen gyógyszert szed, ki a szeretője, hol találhatja meg vészhelyzet esetén, és ugyanezt tudja a díszítőről is, mert akadnak előadások, amikor a díszítő fontosabb, mint a Kossuth-díjas művész.”
Várnai Péter erre elmesélt egy történetet. „A Vígszínház egykori vezető művésze bejött a titkárságra valamilyen ügyben. Mindenféle pletykák keringtek arról, hogy ki a szeretője, és én leírtam egy cetlire, hogy igaz, hogy baj esetén XY-nál találunk? Ránézett, fogott egy tollat, és ráírta, hogy igen. Muszáj tudni mindent, mert ha valami baj van, fontos, hogy mindenkit el lehessen érni.”
„Az újjáépített Vígszínház Össztánc című produkciójánál esett meg, hogy a fél hetes figyelmezésnél a friss szerelmespárt alkotó Murányi Tünde és Kálid Artúr fél hétkor – az első figyelmeztetésnél – még nem volt bent a színházban. Akkor Murányi Tündét már alkalmanként Majsai-Nyilas Tünde váltotta, aki napközben mesélte, hogy este a Győri Balett előadására megy a Kongresszusi Központba. Mivel négy évig dolgoztam ott, felhívtam a hangstúdiót, és megkértem, hogy mondják be: azonnal jöjjön a telefonhoz, a mobilja már ki volt kapcsolva. Hét óra után öt perccel be is futott a színházba, hogy beugorjon.
Na de mit kezdjünk Kálid Artúr szerepével? Neki az elején egy pici, a második felvonásban azonban fontos jelenése volt, ahol a konfliktus lényege, hogy egy színesbőrűt megtámadnak egy diszkóban. Bent volt a színházban Szentirmai Zsolt, aki göndör hajú, kreol bőrű színész. Bodor Johanna, az előadás koreográfusa fülön csípte, és belökte a színpadra. Az első felvonásban csak sétálnia kellett, és mikor kijött, betanította a második felvonás koreográfiáját.”
Beugrós története Kadelka Lászlónak is akadt.
„A Nemzeti Színház a Mózest játszotta, Sinkovits Imre mellett Avar István volt a másik főszereplő, akit hét óra előtt két perccel gyomorvérzéssel elvittek a mentők. Volt a színháznak egy nagyszerű férfi súgója, egy táncosból lett deli legény, aki, ha kellett, eltáncolta Básti Lajosnak a szövegét a tévéfelvételeken. Azt mondta: beugrik. Olyan magas volt, mint Avar István, felvette a jelmezét. Természetesen bejelentettük a közönségnek a cserét, és a végén olyan tüntető taps fogadta az előadást, hogy soha nem fogja elfelejteni. Amikor a dolga végeztével bement az öltözőbe, hogy levegye a jelmezt, elájult.”
„Egyszer el kellett hagyni egy előadást, mert két öltöztető beteg lett. Bűnbeesés után című darab, Kálmán Gyuri és Váradi Hédi játszották. Ez lényegében egy 83 oldalas monológ volt Gyurinak, amiben Hédi néha Marilyn Monroe-ként megjelent. Megesett, hogy egy másfél oldalas részben tizenegyszer kellett öltöznie. Három öltöztetőnő segítette, és ha kettő megbetegedett, műsorváltozást kellett csinálni, mert nem volt, aki ezt megoldja.”
A Nagyvárosi fények című előadás végén a Játékszínben minden szereplő kézen fogja a saját öltöztetőjét és a fodrászát, és együtt hajolnak meg – jegyezte meg Várnai Péter, aki példát is említett arra, hogy a felgyorsult a világ milyen kihívásokat szül.
„Egyik szombat reggel megcsörrent a mobiltelefonom, és az aznap esti előadás főszereplője közölte, hogy a párizsi reptéren van, és lekéste a gépet, nem ér oda az előadásra. Javasoltam, hogy váltson jegyet egy másik járatra, csakhogy nem volt nála pénz. Megpróbáltam a lehetetlent: szombat lévén a budapesti reptéri Air France-pulthoz telefonáltam, elmagyaráztam a helyzetet, és azt kértem, hogy adjanak neki egy jegyet a következő járatra. Kiderült, hogy ez a mutatvány 180 ezer forintba kerül. Felhívtam az igazgatót, aki azt mondta: haza kell hozni. Telefonon megállapodtam az Air France-szal, hogy kiadják neki a jegyet Párizsban, én pedig taxiba vágtam magam, és mentem a bankkártyámmal a budapesti reptéren lévő pultjukhoz, hogy kifizessem. Aztán a jegy árát több részletben visszakaptam később az érintett művésztől.”
A beugrások nemcsak a művészeti titkároknak jelentenek nehézségeket, hanem a súgóknak is. Lovass Ági elmesélt egy néhány évvel ezelőtti történetet. „Novák Eszter rendezte A szecsuáni jólelket Tatabányán, az előadást meghívták fővárosi vendégjátékra a Thália Színházba. A főszerepeket Tóth Ildikó és Derzsi János játszották. Azonban Derzsi külföldön forgatott, és a filmes stáb addig kavarta a dolgot, míg erre az előadásra nem tudták visszahozni Magyarországra. A színház úgy döntött, hogy beugrat valakit a férfi főszereplő helyére, egy olyan színészt, aki két évvel korábban vidéken már játszotta a szerepet.
Nekem semmi közöm sem volt a produkcióhoz, ám egyik szombat délelőtt csengett nálam otthon a telefon. Novák Eszter hívott azzal, hogy mit csinálok aznap. Miután kiderült, hogy semmi különöset, megkért, hogy pattanjak be az öt perc múlva a házam elé érkező autóba, és induljak el Kecskemétre a főszereplőért, akinek délelőtti gyerekelőadása van. Kecskeméten bepattant a kocsiba Portik Győrffy András nyalka huszár jelmezben, és kezdte mondani a szöveget:
»Vang, a vízárus vagyok…«
A Thália Színházig valameddig eljutottunk a szövegösszemondással, bár persze ő egy másik előadás másik fordításban megszületett szövegét tanulta meg korábban. A Tháliába érve végigmentek a jeleneteken. Mint egy kiskutya követtem őt, lázasan figyeltem a mozgását, azt, hogy mikor hova megy, mit kell csinálnia, milyen kelléket kell bevinnie. Fél hétkor rohant az öltöztető karmai közé, majd kezdődött az előadás. Fantasztikusan megcsinálta a beugrást úgy, hogy azt az előadást sosem látta.”
A teljes beszélgetés visszanézhető itt:
A nyitóképen Kern András Eberhard Streul: A kellékes című monodrámájában a Pesti Színházban 2008-ban Ilan Eldad rendezésében. Fotó: MTI/Kovács Tamás
