Dupla fesztivál, szimpla eredmény

A határon túliak kétévente megrendezett találkozójának most is Budapest volt a fő házigazdája, de idén Szegedet és Gyulát is bevonta a rendezvények lebonyolításába. Igaz, mértékkel, mert az egyetemi városba négy, a határszéli kisvárosba két produkciót importált. Utóbbiakkal nem is volt gond, a vetítés ugyan gyér számú érdeklődőt vonzott, de ezt kompenzálta a jazzkoncert sikere. Szegeden szerencsétlenebbül jártak az alkotók, s a sikertelenségre gyenge érv az egyetemi fesztivál egyidejűsége.

Talán át kellett volna gondolni, hogy van-e elég játszóhely a városban, s az átalakítás alatt álló Ifjúsági Házba szánt programokat - már ez is nonszensz, számolni a tető nélküli, csupaszon meredező falakkal - nem kellene légkalapáccsal begyömöszölni a Belvárosi Mozi nagytermébe. Nem mondom, hogy lehetetlen szakítani azzal a hagyománnyal, hogy moziba filmet nézni jár az ember, de az ellenkezőjét csak mértékkel kellene erőltetni. Mert különben úgy járunk, mint a beregszásziak Liliomfi előadásával, amit a legnagyobb rosszindulattal sem lehet felejthető színházi eseménynek elkönyvelni. Ám Szegeden sikerült eljelentékteleníteni, ez nyugodtan állítható a délutáni hetven, és az esti előadás félszáz eladott jegye alapján. Egyébként le a kalappal a színészek előtt, úgy játszottak, mintha szétfeszítettük volna a ház oldalát, pedig náluk rosszabbul csak mi, nézők érezhettük magunkat, miközben visszhangzott a terem a tapsunktól.

A dokumentum- és játékfilmvetítés, továbbá a fotókiállítás megnyitójának összlétszámát arcpirító lenne számszerűsíteni, ezért kikerülhetetlen a kérdés: fesztivált szervezni nem egy szakma? A produkciók eladásához nem kell(ene) érteni? Mert ha nem, akkor ez a világ legjobb munkaköre.