Durica Katarina A rendes lányok csendben sírnak regényében a 90-es évek dunaszerdahelyi maffiauralmának eseményei elevenednek meg három fiktív női karakter szemén keresztül. A szerző regényét Borbély Alexandra Facebook oldalán olvassa fel, de az író és a színésznő több más szálon is kapcsolódnak. Ők voltak a Juhász Anna POP beszélgetés legutóbbi vendégei.

Juhász Anna szerint ezzel a regénnyel Durica visszatért ahhoz az élményhez, ami kicsiként mindennapjai szerves része volt. „Nem volt nálunk olyan ünnep, amikor nem kerültek szóba a maffiózók. Miközben a régióban sokak életét megkeserítették, a szóbeszéd ezeket az embereket romantikus giccsbe burkolta, elbagatellizálták az általuk elkövetett szörnyűségeket. Az én célom az igazságszolgáltatás volt, a túlélők történeteire fókuszáltam.”

A szintén felvidéki Borbély Alexandra számára is ismerős világ ez: „Olyan volt számomra ez a könyv, mint ami felhangosította azt, amit gyerekkoromban mindig csak sustorogva hallottam a felnőttektől. Sokat sírtam az olvasás közben, mikor rádöbbentem arra, hogy mennyire hatással vannak a jelenre az akkori események”. 

A történet három nő életútján keresztül bontakozik ki, akik ugyanabban a nyolcemeletes panelházban laknak. Júlia fodrászként dolgozik. Látszólag gondtalan életet él rendőr férjével és kisfiával, amikor váratlanul betoppan a szalonba András. A nő, akinek egész addigi élete kötelezettségekkel és szorongással teli, felszabadultnak érzi magát a különleges vendég mellett. Az érzés kölcsönös, s bár mindketten megpróbálnak gátat vetni vonzalmuknak, a szerelem ereje erősebb.

Hilda a Júlia alatti lakásban él. Külföldi továbbtanulásról és bulikról álmodozik, de mindez lehetetlen egy olyan városban, amely a helyi maffia megszállása alatt van. A nyugdíjas Erzsi pedig tehetetlenül nézi végig, ahogy Ricsi fiából véreskezű maffiózó lesz.

Sok ember számára jelentett ez a könyv feloldozást, amit igazol az is, hogy az első kiadást pár nap alatt elkapkodták. Durica elmondta: ezzel ő már a kutatómunka során szembesült. A Facebookon közzétett felhívására rengetegen jelentkeztek. Sok emberrel beszélgetett: az áldozatok a legtöbb esetben nehezen tudták szavakba önteni az átélt szörnyűségeket, hosszú szünetekkel meséltek. Durica sokszor csak 1-1 félmondatból vagy utalásból tudott dolgozni. Egy idő után feltűnt neki, hogy ezek a történetek ismétlődnek, és vannak egyező motívumok az egyedi esetek mögött. Ezekből gyúrta aztán össze a három női karakter sorsát. 

Forrás: Petőfi Irodalmi Múzeum/Facebook

Írás közben nem jutott eszébe a félelem, csak az igazságszolgáltatás vezérelte. A kézirat leadása utáni üresjáratban félt először. A szöveg születése közben inkább dühöt érzett, ő maga is átélte az áldozatok fájdalmát. „Ideges voltam, rémálmaim voltak, ki tudtam volna robbanni. Kicsit olyan volt ez, mint a poszttraumás stressz”. A könyvbemutatókon, író-olvasó találkozókon aztán voltak keményebb jelenetek, amikor szembesült azzal, hogy az elkövetők leszármazottjai, barátai ma is köztünk élnek. Voltak veszélyes helyzetek, kapott fenyegető üzeneteket. De Durica nem erre fókuszál, neki az volt a fontos, hogy ne vesszen a feledés homályába ez a sok szörnyűség. 

A könyvben a szerző a szlovák nyelvet is beemeli, ezáltal az identitáskérdés konfliktusa is láthatóvá válik. Borbély Alexandra Milyen lehet csak egyvalamilyennek lenni című TED-beszédében foglalkozott szlovák-magyar identitásának aspektusaival. Azt mondja, neki egy idő után természetes lett az, hogy az otthoni környezetben magyarul beszélnek egymással, míg máshol szlovákul kell megszólalni. Elfogadta, hogy ez így működik. Azt azonban felnőttként már látja, hogy a két kultúrában való lét formálja, meghatározza a személyiséget. Beszabályozott volt az élete, abban nevelkedtek fel, hogy ellentét van a szlovákok és a magyarok között, de Magyarországról nézve már úgy látja, hogy az a hazája.

Forrás: Petőfi Irodalmi Múzeum

Katarina is úgy látja: más személyiség volt a magyar nyelvű környezetében, mint máshol. „Otthon nagy volt a hangom, a társaság középpontja voltam, az egyetemen azonban a hátul ülő, szorongó lány alkatát vettem fel, aki nem mert megszólalni. Sokkal erősebben gesztikuláltam, mintha azzal szeretném bizonygatni a szavaim hitelét. Voltak barátaim, összejártunk néhányan, kedvesen viselkedtek velem, de nem igazán találtam a helyem”.

A szerző következő regénye őszre várható: a Brüsszelben élő diplomatafeleségek sorsát és a Nyugaton dolgozó keleti prostituáltak életét állítja mérlegre.

A beszélgetés a Petőfi Irodalmi Múzeum Facebook oldalán hangzott el május 20-án.