Az Iparművészeti Múzeumban, Lechner egyik legszebb szecessziós épületében most a korszak magyar bútortervezőinek rendeztek kiállítást. Jó időzítéssel, közvetlenül az organikus építészeti tárlat után, és így az organikusok elődjeként tisztelt Lechner vagy Kós Károly itt is feltűnik a rövid, mindössze húsz évnyi periódus két végpontján. Ennyi jutott ugyanis annak az irányzatnak, amelyik a historizmus után újra felfedezte, hogy a természet formái az ember közvetlen környezetében inspirálóan hatnak; amelyik a gépkorszak előtt még az utolsó pillanatban meglátta az egyedi szépséget a kézműves technológiákban, e két évtized alatt sikerrel bevonta a népművészetet a polgári kultúra formavilágába és rájött arra, hogy a tömegtermelésben is érvényesülhet az egyediség. Emellett az alkalmazott művészetet fölemelte az úgynevezett magas művészet rangjára. Egyszóval az egész húsz év e stílus jegyében egy rövid, ám hatékony lobbanás volt, egy boldog álom az emberi kreativitásról. De ebben az álomban mindenki részt vett: dísztárgyak, nyomatok képében a munkáslakásokban éppúgy jelen volt, mint berendezésként a királyi udvarokban és épületek formájában a városokban.
A magyar bútortervezők, akiket Somogyi Zsolt kurátor precíz időrendben, a stíluson belül is jól megkülönböztethető irányzatok, időszakok szerint sorol fel, igen tág körből merítettek inspirációt. A lechneri "magyar formanyelv" a népművészetből, a stilizált növényi ornamentikából és többféle mitológiából indult ki; a kiállítás elején Lechnernek az Iparművészeti Múzeum számára készített hirdetőtáblája fogadja a látogatókat. A "kőszálon termett sajgó liliomok", ahogyan a kiállítás költői címe fogalmaz, vagyis a magyar kultúrába szinte előzmény nélkül berobbant fantasztikus irányzat kincsei, a bútortervezésben az építészet felől érkeztek. A Komor Marcell és Jakab Dezső építészpáros reprezentatív bútorokat is tervezett a világhírűvé lett szabadkai városházába, két gyönyörű karosszék ezek közül most itt látható a tárlaton. Itt van Faragó Ödön szobaberendezése, melyet Erzsébet császárnénak készített - igaz, csak korabeli másolatban, a Victoria & Albert Museum gyűjteményéből.
Horti Pál franciás ízlésű, indázó formák közé zárt bútorai, Rippl-Rónai ebédlőberendezésének néhány darabja, melyet Andrássy gróf megbízásából készített, vagy Vágó József tárgyai a Schiffer-villa számára, Vidor Emil Bedő-villájának bútorzata, ami sokáig a Vidor-család tulajdonában maradt, Spiegel Frigyes állóórája, amit szinte elborít a növényi ornamentika: neves és ismeretlen tervezők, készítők, fafaragók, szövők és fémművesek egész nemzedéke jelenik meg a tárgyak mögött. Olyanoké, akikből újabb ihletet meríthetett a Gödöllői Műhely, majd kicsivel később Kós Károly, Torockai Wigand Ede, sőt a világkiállítási enteriőröket készítő Maróti Géza, s az art deco és a modern felé induló Kozma Lajos is.
A szecessziós bútoroknak ez a páratlan formagazdagsága még az eltűnt vagy nem ismert, csupán tervben maradt bútorok, berendezések rajzából is árad. Undi Mariska gyerekszoba-tervei és a gödöllőiek vázlatlapjai, Wessely Vilmos fotókon megmaradt berendezései mind önálló szemléletet, egyedi formakincset mutatnak. A bemutatott több mint 100 eredeti bútor, a tervek és archív fotók szenzációs anyaggá álltak össze. Kár, hogy a múzeum nem adott ennek tágasabb helyet, hogy az enteriőrök a térben is érvényesüljenek, körbejárhatók legyenek, hogy a kandallórácsok, térelválasztók, székek és szekrények ne csak a fal mellett álldogáljanak, hanem legalább kicsiben, néhány négyzetméteren ismét önálló világot teremthessenek.
