A Disney+-on nálunk is elérhető A mackó című FX minisorozat már a berobbanásakor hatalmas kritikai sikert aratott. Magyar idő szerint hétfő hajnalban aztán ismét rekordot döntött: a tavalyi tíz Emmy-díj után idén 11 kategóriában díjazták a sorozatot, ez pedig a legtöbb, amelyet egy évad alapján egy produkció valaha kapott. Noha A mackó tarolása vígjáték kategóriában kissé bizarr, hiszen aki látta, az pontosan tisztában van vele, hogy a vendéglátós széria bizony kőkemény dráma, még akkor is, ha olykor felszabadítja a nézőt egy nevetéssel.
Háborús övezet
A szeles Chicagóban járunk, ahol egy lepukkant szendvicsező csapata küzd az életben maradásért. A csapat élére érkezik Carmen Carmy Berzatto (az alakításáért már két Emmyt és egy Arany Glóbuszt is bezsákoló Jeremy Allen White), aki nemrég még ünnepelt sztárséf volt, ma viszont a szakadék széléről próbálja visszarángatni a testvére halála után atomjaira hulló családi kisbüdöst, és próbál szót érteni a vendéglátóipar másik végéhez szokott szakácsaival.
A 2022-ben bemutatkozó sorozat szerencsére nemhogy tartja az első évad színvonalát, a másodikkal számos értelemben meg is haladta azt, a harmadikban pedig egy kicsit visszavett az őrületes tempóból, hogy szereplői és a néző is tudjon reflektálni a történtekre.
Christopher Storer sorozata a kíméletlen tempót humorral oldja, mesteri cselekményvezetéssel, puskaropogásként pattogó – gyakran húsba csapódó – párbeszédekkel és ritkán látott színvonalú karakterábrázolással. A mackó cím egyébként egy szójáték lefordítása, hiszen a Bear (medve) a Berzatto név becézése, a sorozat pedig olyan realista módon mutatja be az éttermi-konyhai közeget, mint ahogyan még talán sosem láttuk. Főhősének tragédiája már-már a háborús veteránokra jellemző poszttraumás stressz.
A főzés szenvedélye, a konyhai lét pokoli feszültsége és katarzisa az utóbbi időben hatalmas népszerűségnek örvend, de vajon honnan ered a vendéglátóipar zárt ajtók mögött zajló világát bemutató filmek és sorozatok iránti érdeklődésünk?
Rocksztárok a tűzhely mellett
A mackóval majdnem egy időben mutatták be A menü című filmet Ralph Fiennes és Anya Taylor-Joy főszereplésével. Noha halványan azt az érzést keltette, hogy Mark Mylod rendező szeretne Ruben Östlundot játszani, az éjfekete komédiák svéd mesteréhez hasonlóan ez a szatíra is ügyesen űzött gúnyt azokból a vendégekből, akik bármit megadnának egy excentrikus séf emulgeált tengeri herkentyűiért és a fenyőtobozok füstjében pácolódó különféle habjaiért. A menü a magas gasztronómia mindkét végét felnyársalta: azokat, akik élnek-halnak ezért a színjátékért, és azokat is, akik a vérüket adják egy jó fogásért – a filmben pedig mindez szó szerint értendő.
A sznob ételkultúra elé tartott görbe tükör mellett nagyot ment még a Forráspont című, egyetlen vágatlan jelenetből álló remek konyhai dráma is, így a 2022-es évet méltán hívhatjuk a filmes konyhai traumák évének, amelyben végre elszakadtunk a feel-good főzőcskézéstől.
No de menjünk vissza kissé az időben! Louis de Funès már a hetvenes évek derekán megpróbálkozott az éttermi konyhák szatírájával (Szárnyát vagy combját?), a gasztronómiát éltető, olykor turisztikai vagy romantikus kicsengésű filmek igazi zsánere a kilencvenes évek közepén, a kétezres évek elején kapott szárnyra. Ez egyébként nagyjából a Jamie Oliver- és Nigella Lawson-féle főzőcskézős műsorok kilövésével egy időben történt, amiket nálunk például a Spektrumon lehetett követni, ha emlékszünk még rá. Csak néhány a sorból: a francia gasztronómiát az amerikai – és nemzetközi – háziasszonyoknak elhozó Julia Child életét Julia Powell regényén keresztül bemutató Julie & Julia – Két nő, egy recept (2009), személyes kedvencem, a szívmelengető animáció egy párizsi gourmet patkányról, a L’ecsó (2007), a merev német szakács, akit egy olasz séf lazasága puhít meg, Bella Martha (2001).
A francia és az indiai gasztronómia szépségeit és a kultúrák találkozását megéneklő Az élet ízei (2014), a tajvani családról szóló Étel, ital, férfi, nő (1994), valamint a két olasz testvér amerikai (nem) boldogulását elmesélő Olasz módra (1996). A kritikusoktól besokalló és inkább lakókocsiból kubai szendvicseket áruló szakácsról szóló A séf (2014) már egy hangyányit kinyitotta az ajtót, és érintette a sztárséfekre gyakorolt nyomást, míg a 2015-ös Az ételművész már határozottan a szakma feszültebb végét próbálta megfogni egymással versengő, egoista szakácsok párharcával, az étterem tulajdonosának elvárásaival és a Michelin-csillagért folyó kétségbeesett küzdelemmel.
A brit Ramsay séfről készült, szintén Forráspont című 1998-as dokumentumfilmet az első igazi mérföldkőnek vehetjük a szubzsáneren belül, Bourdain 2000-es regénye, az Egy konyhafőnök vallomásai pedig óriási bestsellerré vált lazaságával és zavarba ejtő őszinteségével. Ramsay és a 2018-ban tragikusan elhunyt Bourdain titka pofonegyszerű: őrülten szórakoztató karakterek, akik olyannyira menővé tették a káromkodva rohangálást a konyhában, hogy ma már több tucatnyi reality épül erre a mintára.
Gordon Ramsay nevéhez fűződik persze a világ máig talán legnépszerűbb konyhafőnökös valóságshow-ja is, A pokol konyhája, amely amatőr szakácsokat küldött az arénába, hogy kiálljanak egymás ellen, miközben a séf folyamatosan próbára tette és inzultálta őket. Bourdain eközben utazós tévésorozatokban mutatta meg a gasztronómia különféle arcait és formáit, és adta tovább azt az univerzális üzenetet, hogy az étel valójában maga a kultúra.
Legyen szó ordítozós realityről vagy nagy tányéron csipesszel elhelyezett apró falatokról, az átlagember érdeklődése ez iránt a zárt világ iránt fokozódik: a gombamód szaporodó főzős valóságshow-k mellett a Netflix A konyhafőnök asztala című szériája, amely a világ legismertebb séfeiről készít portrékat, a streamingóriás egyik legnépszerűbb dokumentumfilm-sorozata.
Világot jelentő tűzhely
No de térjünk vissza a zord, mégis otthonos Chicagóba! A mackó igazi ereje és outsider jellege annak is volt köszönhető, hogy egy ismert színész sem játszott benne. A karaktereket nem a mai filmes trendeknek megfelelő, indokolatlanul tökéletes külsejű művészek alakították, hanem olyan arcok, akikről valóban elhisszük, hogy egy konyhán dolgoznak.
Az alkotók nem gasztropornót akartak a néző elé tárni, noha a harmadik évadban már sok illusztris tányért látunk, inkább kézikamerás felvételekkel és függetlenfilmes eszközökkel, utcaképmontázsokkal és valóban spontánnak tűnő párbeszédekkel erősítik a már-már dokumentarista jelleget, miközben a rendező egy pillanatra sem engedi el a feszes történetmesélést. Ebben a történetben pedig folyamatos a káosz, az ordítozás, a leeső tányérok és a konfliktusok, ami az első évadban egy egyetlen snittben felvett, tizenhét perces jelenetben csúcsosodott ki, a másodikban pedig egy olyan epizódban, ameely az Emmy-díjak történetében a legtöbb jelölést kapta (Forks, azaz Villák című).
A második évadban Carmy már szintet akar lépni partnere, Sydney segítségével (a szintén nagy felfedezett Ayo Edebiri): egy olyan éttermet nyitna ebben a nehezített, Covid utáni gazdasági klímában, amely nem csak a helyi munkások húsosszendvics-igényeit elégíti ki, hanem ahová messzi földről ellátogatnak az érdeklődők egy vacsora kedvéért. Az első évadban megismertük a csapatot, a másodikban és a harmadikban viszont már ők vannak a fókuszban, sőt: a főbb szereplőknek kijut egy-egy saját epizód is. A már említett, Villák című részben, amely ennek az olasz–amerikai családnak egy korábbi ünnepi vacsoráját mutatja be, Jamie Lee Curtis karrierje egyik legjobb alakítását nyújtja Carmy anyja szerepében, de megindító jellemfejlődést is láthatunk az Ebon Moss-Bachrach által alakított Richie jóvoltából.
A mackó legnagyobb erőssége az, ahogyan eléri, hogy még a legkiállhatatlanabb, a csődtömeg és a zárkózott karakter is játszi könnyedséggel a szívünkhöz nő. A nyolcvanas-kilencvenes évek alternatív rockzenéi a lehető legkevésbé odaillő ponton felcsendülő Taylor Swifttel keverve pedig egyszerűen zseniálisan működnek.
A mackó tűpontosan adja vissza ezt a feltüzelt, zaklatott atmoszférát, de a felszín alatt valójában a gyászról, újrakezdésről és arról mesélnek, hogy vajon miért hajszolunk fanatikusan bizonytalan célokat, és hogy milyen őrületes erő rejlik egy közösségben.
