Egy kávézó, ahol megállt az idő, és egy férfi, akire hűségesen rábízhatja mindenki a titkait, sőt, még a lakáskulcsát is. Jeremy - akit a szép mosolyú Jude Law alakít - a valaha komoly ambíciókat dédelgető fiatalember, egy orosz lánnyal való karambolszerű szerelemtől kissé meglassúsodván kávézó-tulajdonossá avanzsál, és egy komplett időkapszulát épít fel. Számtalan kapcsolat születését és végét asszisztálja végig, sőt, a szétszakadó párok többnyire nála hagyják kulcsaikat is. Ide minden elhagyott szerelmes besétálhat, sőt, ha úgy adódik - és ha még megtalálja a tulajnál leadott, régi lakáskulcsát, és a hozzá tartozó személyt - évekkel később akár még folytathatja is az egyszer félbeszakított románcot. Ebbe a kávézóba pottyan Elizabeth is - Norah Jones énekesnő első filmszerepében - és mivel itt szembesül azzal, hogy szerelme megcsalja, azon melegében kitálal a készséges és jóképű tulajdonosnak. Jeremy stílusosan áfonyatortával vigasztalja a lányt, mellesleg innen az eredeti cím - My Blueberry Nights - is. Az áfonyatorta ugyanis nem akármilyen, hanem mély értelmű, szimbolikus desszert ám, Jeremy elmagyarázza, hogy valamiért mindig megmarad a nap végére, nem viszik el, otthagyják, míg a többi elfogy estére. Pedig nem rosszabb azoknál, mégis. Több sem kell a búvalbélelt kislánynak, aki innentől kezdve azonosul a sütivel, és komoly lépéseket tesz az áfonyatorta-függés felé.
A lelki szemetes áldozatos szerepét nagylelkűen vállaló férfi még videónaplót is készít a biztonsági kamera felvételeiből, hogy végképp lecövekelje a múló perceket. Elizabeth visszajáró vendégként csak eszeget és szomorkodik - na persze, ki ne térne vissza szívesen egy Jude Law külsejű, empatikus férfihoz, aki mellesleg nagyszerűen tud hallgatni. Aztán Elizabeth egyszercsak megszabadul a nehézségi erőtől és alkalmi pszichiáterétől, és úgy dönt, hogy elhagyja New Yorkot, hátha el tudja felejteni csalfa kedvesét. Céltalan vándorlásba kezd, hogy valahogy leküzdje a lassan csordogáló időt, és eltávolodjon a szakítás fájdalmas emlékétől.
Bejárja Memphist, Elyt, Las Vegast és Venice Beach-et, alvászavarát praktikusan kihasználva éjjel-nappal dolgozik, és pincérkedés közben legalább olyan profi megfigyelővé és egyszemélyes lelkisegély-szolgálattá képzi magát, mint Jeremy. Utazása során érzelmesen filozofikus képeslapokat ír a fiúnak, anélkül, hogy megadná tartózkodási helyét, aki persze rögeszmésen keresi őt, tucatjával hívogatva végig a bárokat és Elizabetheket. Közben a lány találkozik egy alkoholista rendőrrel (David Strathairn) és hűtlen feleségével (Rachel Weisz), végignézi tragédiájukat, belefut egy szerencsejátékos fiatal nőbe (Nathalie Portman), ámokfut vele egy ideig, és végigkíséri, hogyan marad le újdonsült ismerőse apja haláláról. Elizabeth végül sokat tapasztaltan, de csak azért is naivan és optimistán visszatér New Yorkba, és első útja hova vezet, na hova? Hát persze, Jeremyhez.
Wong Kar-Wai első angol nyelvű filmjéhez - mely csupán könnyed, hangulatfestő, romantikus ujjgyakorlatnak tűnik - világsztárok csatlakoztak első szóra. A párszavas kamaradrámákra épülő filmben gyönyörű, alvó/síró nők arcán - Norah Jones, Rachel Weisz, Nathalie Portman - pihen hosszasan a kamera, így aztán többnyire egy-egy hatásvadász, apró jel igazítja el a nézőt: némi könnytől maszatos szemfesték, egy-egy áfonyatortáról maradt fagyicsepp vagy némi szétkent, alvadt vér. Ez a film meglehetősen türelmes és érzelmes befogadókra van szabva, akik ráállva a lassú tempóra, elégedetten lebegnek az alkotókkal együtt a happy end felé. A filmbe való kényelmes belesüppedést viszont némiképp megakadályozza, hogy gyakorló elmebetegekkel (mint a David Straithairn alakította, delíriumhatáron imbolygó, erőszakos rendőr vagy Nathalie Portman szélhámosa) kéne könnyesen együtt éreznünk. Norah Jonesról viszont kiderül, hogy kifejezetten nézhető színésznő, bár a karaktere nem olyan viharos, hogy akár egyetlen, a melankólián túlmutató arckifejezést várnának tőle, és sajnos nem bízták rá a zenét, csak egy számot (The Story) énekel a filmben.
