Elsőnek egy tyúk-tojás kérdés. Mi volt előbb: a darab, és e köré bontottátok ki a problémát, vagy a probléma, és ehhez kerestetek egy darabot?
Zsigó Anna dramaturggal, akivel már többször együtt dolgoztam, gondolkoztunk egy témán, és arra jutottunk, hogy a nőkérdéssel kapcsolatban kellene darabot összerakni, tehát a téma volt meg először. Összegyűjtöttünk csomó anyagot meg ötletet, de éreztük, hogy kell hozzá egy történet, amin tudna nyugodni az egész, aminek kapcsán lehet a nőkről beszélni. Ekkor jutott eszünkbe, hogy van a Lulu, amit korábban is ismertem, de korábban nem kötöttem össze a témát és a darabot a fejemben, de aztán rájöttem, hogy mennyire passzol a kettő egymáshoz. A Lulu tulajdonképpen két dráma, amiből rendszerint sokat húznak, mert igen hosszú. Mi is bátran nyúltunk hozzá ilyen szempontból, és azokat a részeket tartottuk meg belőle, amik számunkra most érdekesek, és ezekhez kezdtünk különböző vendégszöveget, improvizatív jeleneteket, zenét kapcsolni.
A nézőtér is része az előadásnak azáltal, hogy nők és férfiak külön vannak ültetve. Mi ennek a célja?
Már az elején világos volt számunkra, hogy interaktív előadást szeretnénk csinálni, de úgy gondoltuk, jelezni kell a néző felé már az elején, hogy nem Wedekind Luluját fogják látni, nem egy kényelmes beülős színház lesz ez, hanem teljesen más szabályrendszer szerint kell az előadást befogadni. A másik, amit ezzel szeretnénk jelezni, hogy nincs értelme a két nemet szétválasztani semmilyen társadalmi szituációban, pláne mondjuk egy színházban. Az életben sokszor a nemek alapján vannak megkülönböztetve az emberek olyan helyzetekben is, amikor ennek semmi értelme, és nem kéne, hogy ez a különbség fennálljon.
Hogy láttad, mennyire volt nehéz a színészeknek megbirkózniuk a darabbal? Sodró Elizának különösen nehéz dolga volt, hiszen egy nagyon kiszolgáltatott nőt kellett eljátszania.
Igen, Lizának volt a legnagyobb feladata fő- és címszereplőként, de ő is a legalkalmasabb rá. Nagyon jó színésznőnek tartom, több éve ismerem már, de csak most dolgoztunk először együtt. Leginkább szellemileg nehéz a feladat, mivel ugrálnia kell Lulu stációi között, egy fejlődést kell bemutatnia, aminek az elején nagyon kiszolgáltatott, aztán egyre önállóbbá válik, kezébe veszi a sorsát. Ráadásul ezt az ívet folyamatosan megszakítjuk, kiszólásokkal, improvizációs részekkel, zenékkel, amikben sokszor Liza is részt vesz, így még nehezebb a feladata. De úgy vettem észre, hogy az egyik nagyon jót tett a másiknak. Lulu karakterébe olyanfajta irónia és könnyedség került, ami borzasztóan lulus, mégis az előadás szabályrendszeréből fakad, és a kettő erősítette egymást. Liza pedig egy harmadik minőséget hozott ki belőle, létrehozott egy könnyed és frappáns Lulut, és ő maga is könnyen tudott ugrálni a jelenetek között.
A nők mellett a férfiak genderproblémái is feltűnnek egy dalban, de azok számomra nyafogásnak tűnnek a súlyos női kérdések mellett.
Ez egy nőközpontú dráma, aminek női alkotói vannak, ritka az ilyen, mivel női rendező kevés van, dramaturg már több, de nőközpontú darab is alig akad. Míg a másik felállás megszokott: a férfiproblémák mellett a nők általában alárendelt szerepben vannak, nem az ő sorsukat követi a darab, hanem inkább felületei a férfi főszereplő érzelmeinek. Igen, most egy fordított helyzetet mutatunk be, mégiscsak szerettünk volna beletenni férfi szempontokat is, mégis hat férfi színész és három férfi zenész van benne, míg csak kettő nő, plusz a dramaturg meg én. Maga a dráma se szól egyenlő arányban mindkét nemről, de mindenképpen nemek viszonyáról, azok társadalmi szerepéről van szó, amelyeknek épp olyan nehéz férfiként megfelelni, mint nőként. Talán a dal sűrítettsége miatt tűnik kiszakadónak, esetleg ?nyafogásnak? ez a rész, ami egyébként úgy keletkezett, hogy a zenészek megírták a főszöveget, a színészek pedig beleüvöltik a dalba a saját, vagy a szerintük a férfiakat érintő problémákat.
Mit gondolsz, miért van kevés női rendező?
Lehet, hogy ez tautológia, de azért, mert ez egy férfias szakma. Ha egy kicsit nyugatabbra nézünk, akkor már jobb az arány. Bár az is közrejátszik az egész társadalmunk egy ilyen ?macsós ügy? ? elég csak megnéznünk, hogy például a parlamentben, vagy a felsővezetők körében milyen a férfi-nő arány. A színházi hierarchiában a rendező számít ?felsővezetőnek?, így itt is inkább a férfitöbbség érvényesül. Másodszor pedig egy rendezőnek sok, úgynevezett ?férfias? tulajdonsággal kell rendelkeznie: határozott és ?józan? kell legyen, össze kell tudnia fogni és irányítani egy csapatot. Ha én 163 centis lányként odaállok például a férfi díszítők elé, és azt mondom, hogy ezt márpedig tegyétek arrébb, az nem olyan, mint ha 180-as férfiként mondanám ugyanezt. Tehát vannak olyan szituációk ebben a szakmában, amik azt sugallják, hogy könnyebb férfiként érvényesülni benne.
A kamaraszínházba és a nagyszínpadi rendezésbe is volt szerencséd belekóstolni. Melyik áll közelebb a szívedhez?
Ez változó, mert fiatalként az emberben van egy ilyen vágy, hogy akkor nagyszínpad, sok szereplő. Nálam sokszor vannak zenészek is, ebből helyből nagyobb térigény következik. A kamarában az a jó, hogy sokkal közelebb van a nézőhöz, egészen másra kell figyelnie a színésznek és a rendezőnek is. Igazából nem tudom megmondani, hogy melyiket csinálom szívesebben: mindkettőt.
Sokat jártál külföldön is különböző workshopokon. Hogy látod, ott is inkább a nagy kőszínházaknak van keletje, vagy felfutottak az alternatív színházak?
Nagyon a helyszíne válogatja. Pont azokon a helyeken, ahol Bodó Viktor tanár úrral voltunk workshopon ? Róma, Horvátország ?, nem annyira híresen kiemelkedő a színházi élet, pedig vannak nagy rendezőik. Talán inkább kőszínházakban és hagyományosabb helyeken játszanak. Nehéz felmérni rövid idő alatt, hogy merre, mi a helyzet. De úgy gondolom, hogy itthon sokkal több színház van arányaiban, mint máshol, akár kőszínházakra, akár a nagyon színes alternatív érára gondolok. Kár, hogy az utóbbi területen egyre csökken a társulatok száma.
Bodor Máté
